Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Marin Georgiev: Magyar idő szerint (Zergi Zsuzsa fordítása)

korban, amikor egy nemzet felismeri értékeit és önmaga irányítja sorsát, a főváros az önbizalom, a lehetőségek és nagy szellemek gyűjtőközpontja lesz. S az a nép, amelynek ilyen fővárosa van, nagy nemzet: temperamentum, gondolat, képesség és adottság dolgában egyaránt. Mikor évekkel ezelőtt a Seremetyevón kiszálltam a gépből, amikor Moszkva és Leningrád utcáin barangoltam végig, az volt az érzésem, hogy régi ismerősök vagyunk, — van-e olyan ember, aki a könyveknek, filmeknek, televíziónak köszönhetően nem ismerné a világ sok-sok táját anélkül, hogy valaha is járt volna ott. Budapesttel más a helyzet. Akik látták Párizst, Prágát, Bécset valószínűleg nincsenek túlzottan elragadtatva a magyar fővárostól. Én egyik helyen sem jártam, de bizonyos vagyok benne, hogy lényegük, apró részletekben itt is fellelhető, hogy Közép- és Nyugal-Európa itt kezdődik, s hogy itt, innen az előbbiekről is véleményt alkothatunk. Az utóbbi évszázadok szinte mindegyike hagyott itt valami nyomot, gazdagította és színesítette a város építészeti kincseit — maga a város is művészeti alkotás. Budapesten te magad is valahogy igényesebb leszel, a .világot és a kultúrát nemzedékek által elorevitt lassú folyamatnak érzed, örökösévé válsz valaminek, amit át kell adnod az utánad jövőknek. Egy régebbi, éjszakai taxi-út során úgy véltem, hogy Budapestet nem lehet megismerni — a régebbi kerületekről, a Belvárosról van szó. Később azonban kiderült, hogy Budapest megismerése, legalábbis térben, nem lehetetlen vállalkozás. Szinte minden egyes épület külön figyelmet érdemel, időt kell szakítanod rá, hogy örülhess neki, s akkor még nem is beszéltünk az épületek belsejéről, a lépcsőházafcról, a falakról, a mozaikokról és a mennyezetekről.

A 'bolgár kíváncsiság mindig visszahőköl ennyi építészeti és kulturális kincs láttán, a fogékony és félénk bolgár fájón ébred rá, mennyi mindene hiányzik, 5 elbizonytalanodik. A szép iránti érzékkel és szeretettel megáldott (bolgároknak nem is volt rá lehetőségük, hogy ennyi szépséget birtokoljanak. Elkeseredésükben legyintenek egyet, ezzel a gesztussal eltörölve azt, ami több náluk. Az az egy Vigaszuk marad, hogy ők az erősebbek: a bolgár ember gyakran vált durvává, ömhitté, haragudott magára, másokra, az Istenre, hogy ilyen érzékkel áldotta-verte meg. Vagy a másik végletbe esve — önhitét vesztve szolgamód vetette alá magát az idegennek. De mit lehet tenni — a történelemben nem lehet lépcsőfokokat átugrani, türelmesnek kell lenni, mert előbb-utóbb mindenki számára eljön a kibontakozás órája.

Ha úgy vesszük, hogy Budapest volt az az ajtó, melyen keresztül Magyarország feltárult előttem, ha az első látogatásom tűzbe hozott és megigé- zett, akkor ez a mostani, különösen a vidéki utazgatás, ha részben is, a magyar népet tárta elém. Szeptember vége volt, s egy nyirkos, hűvös reggelen vonatra szálltunk a Keleti pályaudvaron, hogy Juhász Péter szülőfalujába átázzunk. Ahogy egyre keletebbre haladtunk az Alföldön, ahogy egyre job- nan távolodtunk a nagyváros zajától és füstjétől, úgy lettek a vonatok is egyre komótosabbak és hétköznapibbak, az emberek barátságosabbak és beszédesebbek, az öltözetük egyszerűbb és mindennapibb. Csupán a puszta nem vál- ozoitt: tehéncsordák, libacsapatok, esetlenül futó fácánok, hegyes tetős házak, 'asorok, összebújt falvak. Egyik pillanatban a saját falumra emlékeztetett minden — a libák a pocsolyában, a szántók; aztán ráeszméltem, hogy ez lehetetlen: ilyen sok és ilyen síik terület nálunk nincs. De lám, a gyorsvonat már elhagyott (bennünket — kis piros motorvonat húzza a tiszta, hosszú, (termes vagonokat. Minden megálló előtt rekedten nyikkan a duda és a kismoz- iony — látszik, nem sietős az útja — felberreg, zihál egyet, elnémul és lelas1071