Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Vladimir Levcsev: A virág, mit föl szeretnék nevelni (vers)

S 'ha egy napon o:tt eltűnők, csodálkozó szemek között íjam akkor maga feszül ki. Napsugárra vadóc íj.

VLADIMIR LEVCSEV

A virág, mit föl szeretnék nevelni

Almok, igein ritka virág.

Széthull a biológus kezében, fai leszakítani szeretné, vagy hogy maga elvesse . . .

Hipnotikus lány,

mit a szél időnként, ki tudja honimét, magával ragad, s kenyérbúzába szór el.

A gondos gazda kigyomlálja, mert érzi előre a bajt.

A léha gazda azonban hagyja.

Az pedig nő, sokasodik és vészéjfi el a mezőt, kúszik, repasziti, otmlasztja a házat, besurran az álomba, fojtja a gazdát — agyát roncsolja és nevetni készteti, hogy hajtogassa csak: boldog.

Reccsetnéssel még koponyáját is széjjielfakasz'thatja, hogy lobogva az égre virágozzék.

Álnak lény —

álnak, mint minden, mi törékeny és múló. Félénken bimbózik csontokban s velőben, s a Halál tüdejében — félénken bimbózik, de gyógyíthatatlan ott élő metasztázisai azonnal szerteszövődnek.

Fertőző lény — lappang, mint szomjú asszony szemében a szomorúság, vagy árva férfi szemében, vagy testükben:

bánatként meglapui, izmosodik, s várja az órát, mikor görcsök rázzák az áldozatokat, s nevetni kezdenek.