Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szondi György: A bolgár irodalom Magyarországon

gét, asszimilálni tudja azt, ötvözni, beépíteni az Elin Pelin-i, radicskovi jagodovi, Mihalaki Georgiev-i stb. sajátumot, vagy olykor — módjával — új stílust kell tudni a fordításba csempészni. A tisztességes, precíz munka nincs híjával — így látom fordítás-összevetéseim után — a magyar művek tolmácsolásakor, a nyelvi bravúr megértését és anyanyelvi visszaadását bizonyító remeklés azonban, maradéktalan értékű és szépségű stílusátmentés — bizony kevés. Ezeknél az íróknál egy mai magyar szerkesztő is — legyen bár tűrőbb természet — megzabolázná az írói „rakon- cátlanságokat”. Nyesegetne bizony, színtelenítene. De ez nem lehet mentség vagy vigasz.

Lenne néha zokszavam magyar megszólalás, fordítás rovására is, de ritkábban. Minthogy azonban érintett vagyok e kérdésben, nem tehetem, hogy többet szóljak.

Csak:

— a művekhez meg kell találni az anyanyelvnél is több szólamot ismerő és összecsengőn felhasználni tudó fordítót. Ezért szemfényvesztés a nagyszámú fordnósereg is: kevesek ültetnek át „nehéz” szöveget egyenrangúan;

— ne címeket számláljunk, hanem díjakat (vagyis kevésbé mennyiséget, jobban minőséget);

— értékeljük, elemezzük, vagy inkább: előbb elemzzük s úgy értékeljük a fordítást és a fordítót.

Erre szinte sose kerül sor. Jó fordító ítélhetne csak meg, vethetne egybe érdemben más fordítást. Más nyelvűt is. Nem nyelvész, vagy nem mint nyelvészeti összehasonlításul szolgáló szöveget. Személyessé fordul már gondolatsorom: jóllehet kandidátusi disszertációm bolgár-magyar összevető nyelvészeti témájú, műfordítás megítélésénél ezt a tudásomat sutba dobom. Más minőség. Más természet. Más törvények. A műfordításelméletben se hiszek. Nincs recept, nincs szabály. Minden fordítás egyszeri. (Nem beszélek a közepes vagy rossz szerzők színtelen-szagtalan stílusáról, vegykonyha-nyelvéről.) Rutin csupán a szótárhasználatban lehet. Tehetség van csak, eredeti szöveg és fordító szerencsés egymásra találása.

Találkoztam mégis egy — bolgár toliból bolgár mű magyar fordításával foglalkozó, tárgyszerűbb taglalásra törekvő — tanulmánnyal, mely arra minta, hogyan nem szabad műfordítást elemezni. Szavakat kér számon szavak helyett. Igen, beszélgetésben is, más kisebb közleményekben is — jut eszembe — hallottam-olvastam hasonló feddéseket. Nem az egyes szavakon múlik. Hisz valószínű — előfordul gyakran —, hogy két nyelvben nincs ugyanannak a szónak, kifejezésnek éppen akkor, ott, mondjuk archaizáló vagy népies vagy szlenges vagy ironikus vagy humoros jelentésű megfelelője. A fordító mintha az író helyett írna, csak más anyanyelven: másutt „kompenzálja” az „annál” a szónál meg nem adható hatást. Stílust ment át a fordító. De ezek a füstölgések már messzire vezetnének, vallomásba csapna mor- fondírozásom. Talán igazam sincs.

De fordítást megmérni szükséges. A fordításról is írni. Egymás munkáját is figyelni, értékelni — odaát és itthon. Szólni, tudósítani bolgár ügytársaink, somosaink eredményeiről, a magyar könyvek bulgáriai megjelenéséről, fogadtatásáról (ha tudunk róla valamit). Ezt az aprómunkát nem végezzük lelkiismeretesen Magyar- országon. Alig végezzük. Többet érdemelnének a magyar kultúra bolgár terjesztői, tolmácsolói, több információ, nagyobb nyilvánosság kellene, hogy megillesse munkájukat. Bulgáriában némileg mi szerencsésebbek vagyunk. Jobb rólunk, a nálunk kiadott könyvekről a híradás.

Beszélni kellene még (beszéljünk róla),

— hogy egy műfordítás megítélésénél mi mindenről kellene értőn szólni, s mennyi minden marad rejtve: a szerkesztői munka, a szerkesztői beleavatko- zás mértéke, a nyersfordítás mélységének vagy felszínességének tudhatatlan- sága, tehát az anonim szerep alapvető fontossága, vagy a vele való visszaélés;

— hogy mi a kiválasztott könyv további útja a megjelenésig és utána a két ország gyakorlatában;

— hogy mi a tanulsága, ha összevetjük a könyvkiadás részmunkáit a lek1063