Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások II. (tanulmány)

Az ismétlés különböző formáiból szerveződő ritmus szerepét a dráma eredete is megvilágítja. A közösségbe kapcsolódás legősibb formája, az életmegújító rítus varázsa él itovább a tragédia szerkezeti ritmusában, mint az igazság kimondásának az egész embert az ember egészévé felfokozó-újjászülő öröme. Extázis mindkettő — kilépés önmagunkból. Az extázist eredeti jelentésében, József Attila ihletfogalmának szinonimájaként gondolva.

5.1. Szimmetria, ritmus, arány — az ember és a világ összhangjának (szabadságának) a költészetben a befogadói képzelet, a belső hallás és látás által érzékelhető elvont formái. A szépség formai feltételei — legáthatóbb érvénnyel az antik filozófiában, amelynek meghatározó gondolata, hogy „az egész emberi életnek szüksége van ritmusra és harmóniára.” (Prót. 326b) Ez is arra bátorít, hogy éppen a klasszikus görög költészet végső összegződésében, a tragédiában kíséreljük meg megragadni „a láthatónál erősebb láthatatlan illeszkedést”, a szerkezetben lüktető ritmust, amivé az adott világ ellentétei az ihlet minősítő ereje által teremtődtek.

Kompozíció és ritmus (75εω — folyik) szerves kapcsolatára Gerő Ödön a lot- mani gondolat (ma már alig ismert) előfutáraként már 1908-ban rávilágított. „A ritmus szószerint való jelentése: folyás, a kompozícióé: összetevés. Az összetevésnek a folyó irányban kell működnie. ... A művészetben ugyanúgy, mint a mesterségekben. A művészi alkotásnak a folyás adja meg a jellegét, az összetevés a tartalmát. A ritmus (...) az összetevést, a kompozíciót jellegzetesen szabályozza.”* A XVIII. századi Hemsterhuis szavaival hatásában így jellemzi a kompozíciós ritmust: „A felfogó lelkületnek a felfogandó tárgyhoz való viszonyán alapszik: az a szép, ami a legrövidebb időben a legtöbb képzetet kelti bennünk. Ezt a jó viszont legjobban az öntudatnak az a rendező elve biztosítja, amely a művészeti tárgynak a megalkotása közben arról gondoskodott, hogy a műalkotás elemei könnyen áttekinthető egésszé foglaltassanak össze. Ez pedig a ritmus.”* (uo. 86)

Végül ehhez kell eljutnia az elemzésnek, ha valóban helyesen tételezi a világ lényegi ellentéteit a mű ritmusában, amely tehát a műben megjelenő téma, az adott tragikus konfliktus kibontásának végső — zenei — összefoglalása.

A mű szerkezeti ritmusa a részeken belüli ritmusokból épül: „A nagyritmus és nagyszimmetria (...) természetében párja a magába foglalt (vagy ha úgy tetszik, az őt hátukon hordozó), a szünetlen jelenlevő apróbb ritmusoknak, szimmetriáknak.” (Devecseri 35) Ugyanakkor a görög tragédia szerkezeti ritmusában a legerősebb, az általánosan érvényesülő a tézis—antitézis—szintézis spirálmozgása, amelyben József Attila a XX. századi magyar líra egyik meghatározó szerkezeti formaelvét ismerte fel. (Ady-v. 25) E spirális építkezés alkotóelemei a variációs ismétlés különböző formái. Megfeszíti az ellentét, a keresztszerkezet, gyakran a közbeékelés, vagy a negatív ismétlés valamely más alakzata. Harmóniába oldja — a legszebb művekben — a szimmetriák hálózata. Mindenképpen fokozás is: a nálunk derekabb jellem feltárulásának a crescendoja, amelyet a lehetőségekből — többnyire az életből is — kifosztódás decrescendoja ellenpontoz. A „Pokolra kell annak menni..József Attila-i, bartóki magatartás archetípusa számunkra, európaiak és magyarok szamára. Nem véletlen, hogy mint a legtöbben — Gerő Ödön is a görög művészetben látja a példát „a szerkesztés ésszerűségének és szükségszerűségének az erélyességére” — a nemes, az emberi méltóságot kifejező ritmusra, (i.m. 82., 85)

Gerő Ödön másik, alighanem egyedülállóan eredeti gondalata kompozíció és ritmus kapcsolatának a történetisége. Bár az iparművészetről mondja, de a művészetre is érti, hogy története a kompozíció és a ritmus súlyának a változása szerint alakul. Feltételezi, hogy egy stíluskorszak kezdetén a ritmus az uralkodó tényező: puritán tisztasággal érvényesíti az új stílus szellemét. A kompozíció és a ritmus egyensúlyállapota, az előbbi nyugodt szabályozottsága

989