Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Jeszenszky Géza: Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban

lengyel tiszti tömegsír (keletkezésének kiderítéséhez nemzetközi vizsgálatot követelt, ezzel megkérdőjelezve a németek felelősségét hangoztató szovjet magyarázatot, ami szovjet részről a diplomáciai viszony megszakítását vonta maga után. E legújabb feldolgozás szerint a lengyel kérdés „a szövetségesi egység ügyének mostohagyermeke" volt, s nemcsak a lengyel határok, de a lengyel polgári erők sorsa is lényegében már 1943 nyarára—őszére eldőlt, a földrajz, a katonai erőviszonyok, Churchill ás Roosevelt egyéni fölfogása, kisebb mértékben pedig maguknak a lengyeleknek a magatartása következtében.27

Churchill személy szerint ugyan fogékony volt a történelmi tragédiák iránt (ezt Teleki öngyilkosságakor mondott szavai is jelezték), de ez sosem homályosította el reálpolitikai érzékét. Amikor Sikorski első ízben közölte vele értesüléseit az 1939- ben szovjet hadifogságba került lengyel tisztek sorsáról, ezt a jellegzetes választ kapta: „Amennyiben meghaltak, úgy bármit is tesz, nem tudja őket föltámasztani.28 Churchill nyilvánvalóan nem akarta, hogy néhány ezer lengyel halála miatt veszélybe kerüljön a tengelyellenes nagy koalíció, s azt is megérezte, hogy a londoni lengyel kormány helyzetének is súlyosan árthat az ügy. Ellentétben vele az angol sajtó többsége hitelt adott a TASSZ közleményének, s elítélte a lengyeleket, amiért fölültek Göbbels propaganda-manőverének. Jól magyarázta meg a brit magatartás hátterét egy stockholmi lengyel diplomata 1943 májusában a lengyel ellenállás egyik futárának: „Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a briteket a politikában erkölcsi megfontolások és az objektív igazság keresése vezérli. [... ] A britek meg akarják nyerni a háborút és tudják, hogy Oroszország nélkül ez nem fog sikerülni. Ráadásul mindaddig, amíg nincs nyugaton második front, bűnösnek érzik magukat az oroszokkal szemben, akik jelenleg a háború összes terheit és veszteségeit viselik. Veszélyes illúzió volna azt képzelni, hogy a nyugati szövetségesek támogatni fognak bennünket Moszkvával szemben. Ez a saját szempontjukból ön- gyilkosság lenne.”29 Akármilyenek is voltak az esélyeik 1943 tavaszán a londoni lengyeleknek, a katyini kérdés érzelmektől vezérelt kezelése megkönnyítette politikai ellenfeleiknek azt a törekvését, hogy a háború után az emigráció ne jusson szerephez az új Lengyelországban.

Az idő nem a londoni lengyeleknek dolgozott, s míg Andres tábornok lengyel hadserege Afrikában, majd Olaszországban a lengyel hősiességet fényes példákkal igazolta, egyre halványabb lett annak az esélye, hogy felszabadítóként léphet lengyel földre. Ehhez a második frontnak a Balkánon kellett volna létrejönnie. Az 1943 októberi moszkvai külügyminiszteri értekezleten és a teheráni csúcskonferencián a nyugatiak — a lengyelek távollétében — informálisan elfogadták a Szovjetunió által igényelt határvonalat, amelyet 1920-ban Curzon akkori brit külügyminiszter az egyértelműen lengyel többségű területek keleti határaként jelölt meg. Churchill és Roosevelt azt remélte, hogy cserében a Szovjetunió engedékenységet fog mutatni egyéb lengyel kérdésekben, így Lemberg hovatartozásában, a vitatott területek lakóinak állampolgárságában, főképpen pedig a diplomáciai viszony helyreállításának ügyében. Sztálin Teheránban elvben késznek mutatkozott a kapcsolatok újrafelvételére, de előfeltételként a lengyel kormány hangjának és politikájának meváltozását szabta meg.30 Az 1943 őszén tanúsított angol-amerikai magatartást gyakran magyarázzák azzal, hogy a nyugati politikusok és diplomaták egy részének illúziói voltak Sztálinnal kapcsolatban. Helytállóbbnak tűnik az a nézet, amely a további háborús szükségletekből, a Japán elleni háborúba való szovjet belépésre Teheránban tett ígéretből vezeti le a nyugati politikát. A legfontosabb azonban kétségkívül a katonai jelenlét, illetve annak hiánya volt. Eden egy belső feljegyzésben erre hivatkozva utasította el a brit részvételt egy tervezett szovjet-csehszlo- vák-lengyel barátsági szerződésben. „Ez kötelezettségvállalás lenne egy olyan térségben, ahol befolyásunk nem lehet erős, és ahol katonailag hatástalanok („ineffective) lennénk.”32

Londonban a lengyeleknek lassan be kellett látniuk, hogy a keleti határ kérdésében végleg kudarcot vallottak.325 Sikorski tragikus halála után az új kormányfő, Mikolajczyk a nagyobb kérdést, a háború utáni Lengyelország függetlenségét,

969