Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT KASSÁK LAJOS - Fehér Erzsébet: A "szintetikus irodalom" első fokozata (tanulmány)
Ha mindezzel nem is, a felismerés lényegével alighanem Kassák is egyetért. Hosszas tájékozódás, előkészületek és majd hét év távoliét után 1926 őszén újra átlépi a magyar határt. Tele van tervekkel és szorongásokkal. Előbhit gazdag külföldi tapasztalataira alapozza, félelme a bizonytalan hazai fogadtatásnak szól. Olyannyira, hogy érkezése előtt azt írja Nádass Józsefnek: „Rossz érzéseim vannak az egész üggyel szemben. Még a maga verssora is eszembe jutott: »És a határon agyonverik a csendőrök.«” FEHÉR ERZSÉBET A „szintetikus irodalom” első fokozata 1915 elején látott napvilágot Kassák Lajos Év ősz Wagner maszkjában című első verseskönyve. A tizenhárom, jobbára cím nélküli verset tartalmazó karcsú kötet új fejezetet nyitott a magyar irodalom történetében — ahogy szerzője egy későbbi visszatekintésében értelmezte: vele indult a hazai avantgárde mozgalom. Ez az indulás távolról sem volt oly látványos, mint némely külföldi testvérirányzaté; nem előzte meg kiáltvány, nem kísérte sem hívek kórusa, sem zajos kiátkozás. Magányos hang volt, amelyből hiányzott minden túlzás és provokáció. A kritika sem fogadta egyöntetű elismeréssel Kassák könyvét, de a legrangosabb bíráló: Kosztolányi fölismerte értékeit. A versek „.káotikusan vajúdó, tűzben és füstben tekergő sorait” hozzákapcsolta a modern költészet európai hangváltásához világosan látva egyszersmind azt a különbséget is, amely a magyar költő háborús verseit az olasz futuristákétól elválasztja; a tárgyfeldolgozás sajátos módjában pedig megérezte egy új művészi szerepfölfogás erkölcsi komolyságát. Kassák Eposza — miként az első kötetek legtöbbje — magán viseli az útkeresés nyomait: egyszerre mutatja az ösztönző forrásokat és a születőben lévő újat. Az irodalomtörténet a bontakozó művészegyéniség jellemző vonásait keresve az utóbbira fordított nagyobb figyelmet: a hangnem „ítéletmondó” objektivitására (Komlós Aladár), a versek „antilírikus” jellegére (Rónay György), a széles gesztusokra, gigantikus perspektívákra, az expresszionista sűrítő eljárásokra (Bori Imre) és mindenekfölött a legszembetűnőbb technikai újításra: a szabad versre. Mindarra tehát, amiben az új költő eltért a hazai modern költészeteszménytől (értve ezen elsősorban a nyugatos költők verseit), és ami egybevágott az európai avantgarde poétikájával. Jóval kevesebb szó esett azonban a kötet másik, legalább ily szembeszökő vonásáról: az irodalmi hagyomány felé forduló oldalról, a kortársi magyar irodalomhoz (kivált a Nyugathoz) fűződő viszonyról, holott épp e kettősség egy- benlátása szolgálhat igen lényeges tanulságokkal mind Kassák művészi fejlődésének értelmezése, mind a körülötte szerveződő magyar avantgarde mozgalom megítélése szempontjából. A legfontosabb kérdés, ami itt fölmerül: van-e kapcsolat a kötet poétikai újításai és a hagyományosnak tetsző eljárások közt, s ha igen, hol van az a pont, ahol a minőségi váltás megragadható. Kassák kötetének vizsgálata módot ad arra, hogy az avantgarde legérzékenyebb problémáját: a hagyományhoz való viszony kérdését, az új művészi eszközök genezisén át közelítsük meg. Bori Imrének a magyar avantgarde történetét feldolgozó tanulmányai meg264
