Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)
TATAY SÁNDOR Vigyázat, lépcső! Egy asszony kiáltotta utánam, mikor benyitottam az óbudai kávézóba: — Vigyázat, lépcső! — Valóban majdnem felbukfenceztem, de azért, mert a rettenetes termetű nő elállta a fény útját, amely amúgy is gyér volt abban a korareggeli óráiban. Meghitt világítás volt a szűkös helyiségben is, ahová érkeztem. A bárpult mellett magas székeken rövid italokat, külföldi sört, kávét fogyasztottak. Asztalak ebben az előtérben nem voltak. Tovább haladtam hát egy lépcsőfokkal még alacsonyabban fekvő terembe, amelyben már nem is volt más fényforrás, csak a kiszolgáló sarokban az asztal fölött egy régi vágású ernyős lámpa. A vendégek — legtöbben téli kabátban — háttal ültek nekem, mert szemben, magas polcon televízió működött. Reggel, nem sokkal hét óra után! Nem történhetett ez másképp, csak úgy, hogy fénytekercsről táplálták. A pincérnő hófehér blúza és szőkesége nyújtott némi derítést. Magam is csak úgy kabátosán foglaltam helyet. Meg sem rendeltem még a kávémat, máris leült asztalomhoz az a hatalmas asszony, velem szemben, úgy, hogy elfedte rálátásomat a televízióra, holott, mint mondtam, a készüléket jó magasra helyezték. — Ne vegye tolakodásnak, uram, a saját érdekében is nagyon fontos ügyben kell értekeznünk. Kiválasztottam önt már abban a pillanatban, amikor lelépett az autóbuszról. Sugallatom volt és a sugallatom sosem csal. Néikünk együtt kell lottóznunk. A számokat ö<n mondja. Az én szerepem becses személyének a kiválasztása volt. Ebben vagyok tévedhetetlen. Termetéhez illő jókora nyakibaakasztós táskájából terebélyes pénztárcát vett elő, olyanfajta harmonikásat és kopottat, amilyenek manapság leginkább a piaci kofáknál találhatók. Szétnyitattam: egész terjedelmükben elnyújtózva tekintélyes magyar bankjegyek lapultak benne, feltűnően nagy számban. Mozdulataiból úgy tetszett, akarja, hogy erre a bőségre felfigyeljek. — Most kiteszek ide egy ötszázast. így ni! Maga is tegyen le egyet. Kezdjük kicsibe, tudom, hogy eleinte 'tartózkodók az embereim, a szerencsés kiválasztottak, de később megbizonyosodnak. Nem tettem le sem Adyt, sem Bartókot. — Tudja mit? Ne is fogjunk itt hozzá. Jöjjön velem, nem lakom messze. Ne törődjék a televízióval. Otthon is videózhatunk közben, míg a szelvényeket kitöltjük, és ez semmi. Majd meglátja, milyen kazettáim vannak nekem. Kettős élményben lesz része, de még milyenekben! Nem volt visszataszító az arca, csak méreteiben volt félelmes. Valamivel ötven fölött lehetett, tehát korombeli. Nem akartam megsérteni, csak annyit mondtam, hogy útitársakra várok, vidékre indulunk, de ez nem rendítette meg.-— Most, amikor megalapozhatja a szerencséjét? Undorító az ilyen párás télben a vidéki utazás, az én kis lakásom viszont álomszép és jól fűtött. Ha meglátja, hisze nekem, mert minden kincsem a lottóból származik, és ezúttal a maga fejében vannak a számok. 483
