Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
— Iszogattunk, beszélgettünk, most már megkérdezheti, hogy elengedem-e két napra. — Ma reggel megöltem egy bogarat, és nem halt meg. — Nohát! — Még ott fekszik. Az igazgató egymáshoz markolta a két tégelyt, az asztallap mellett töltött beléjük a korsóból, előbb gurgulázó hang hallatszott — „mint a szerelmesen búgó madaraké” —, aztán lágy koppanások a padlón — ,,a vérünk” —, amiint az ital túlcsurranva cseppenként lehullt. — A férjéhez, ugye? — kérdezte az igazgató. — Most legalább atomfizikus? Vagy még mindig csak pincér? A lány a lehajtott fejet nézte, búbján a tonzurás, püspökiiila kopaszságot. — Miért nem növeszt magának kakastaréjt? — kérdezte. — Maga azt is tudna. Kiment, fülledt meleg áramlott be utána az ajtón, mintha a szoknyája lebbentette volna. A zsíros őszi levegő a felhők alá szorult, a hegyekről lógott az eső lába. A frissen betonozott folyosón megbotlott egy dúcban, s ettől a lába tövébe nyilallott, de furcsa módon nem kellemetlenül — „így is lehet?” —, visszalépett és rugdalni kezdte a dúcot — „na, gyere, na” — visszaütve kurta lábujjait. Mintha a rázkódás dobta volna fel valahonnan, egy végtelenül mély, alul lyukas pincéből a mészillattól hűvös folyosóra, megjelent előtte egy férfi. Negyvenévesnek látszó, nem izzadó teniszező-fajta volt, barna arcán sugaras fehér ráncokkal a kék szeme körül, de aztán eltűnt. A lány egy ideig forgatta-ringatta magában a képét, valamivel keskenyebbre vette csípőjét a világoskék ingben, de a férfi a képzeletéből is mindegyre eltűnt, mielőtt egészen és végleg Anthony Perkins hasonmásává változott volna. „Valaki nagyon, de nagyon rám gondol. Brahmsot fogok hallgatni buszindulásig. Két tétel időm van.” Egészen hazáig nem látta Anthony Perkinst — „mintha éppen este lenne, mozisötét, csupán az út csíkja fényes, remeg, mint sugárnyaláb, mikor tekercset cserélnek az egyetlen falusi vetítőgépben” —, a kertekben a kipattanó mákfejek is szisszenve koppanó hangot hallattak, akár világos szünetekben vagy hangtalan csók-jelenetek közben a művelődési ház cementpadlójára köpködött tökmaghéjak. „Pszt!” Otthon hátára fordult svábbogarat látott a mosdóállvány mellett. Felseperte a szemétlapátra, de az most már mindegyre le akart mászni a szélekről — „a végekről, kis Balassikám” —, végül fapapucsa sarkával rákoppantott. Olyant reccsent, mintha saját foga morzsolódott volna szét a szájában. Lapátostól ki, a lépcső mellé dobta, a homokra; a bádoghangtól felsurrant két veréb. Élesen sütött a nap a beszűkült felhők közül, szinte kettőbe vágta a lányt. „Mindjárt látni fogom az orromat.” Bent a szobában a hosszú kezű-lábú Anthony Perkins éppen italt töltött magának egy áttetszőén kék muranói virágvázából. Az ablakmélyedésből vette el, a szappantartó és a vécépapír-tekercs közül, mintegy zakója ujjából tolva ki meztelen kezét, akár egy bűvész. — Nincsen magának édesanyja? — kérdezte a lány. — Nekem a váza anyai örökségem. A hozományom, tata. — Hallgattunk Brahmsot? — kérdezte mosolyogva Anthony Perkins, s egy fog- híjában vörösen világított a nyelve hegye. „Na, ennek is kiverték, amig idáig ért.” — Délelőtt nincs villany a faluban, nehogy mélyszántás helyett meccset nézzenek a népek. Ez most jut eszembe, magával együtt. De szerezhetek, olcsón, egy ócska patefont, ha magának negyvenötös a fordulatszáma, és nem túlságosan mélybarázdás. — Vendége van, drága? — kérdezett be az ajtón a háziasszony. — Megjött a német vőlegény? Ugye, nem ért? — Magyarul tanítom a csendet — mondta a lány. 690
