Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Kabdebó Lóránt: Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág
KABDEBÖ LÓRÁNT Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág Csoóri ars poeticáját a Nomád napló személyes, szenvedélyes esszéiben foglalta össze. Ezek .lényegét, mintegy summázatként írta a 30 év sorozatban megjelent válogatott kötete, a Jóslás a te idődről fülszövegére: „Az elszemélytelenedés nagy háborújában megőrizni a személyiség jelenlétét a világban. Mert hiába történnek akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek bennünket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.” Ha a l’art pour l’art-nak az az értelme, ahogy a múlt századi költők megfogalmazták — és nem úgy, ahogy e századiban vaddá torzították —, iákkor Csoóri Sándor költészete rászolgálhat e jellemzésre. Valami olyat kezdett el Csoóri az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, a Menekülés a magányból kötettel, ami nemcsak egy költészet kibontakozását segíthette, hanem tanulságos lehet a költészet elmélete számára is. Évszázados közép-európai hagyománnyal kényszerült szakítani úgy, hogy közben egy percig sem szándékozott a hagyományos költői etikával szakítani. Ezt akkor még külön utószóval magyarázni-indokolrii érezte szükségesnek, még így is szembetalálta magát az általános félreértéssel. Pedig mi történt? Mint valaha Ady, két kötet után Csoóri rájött arra, hogy így nem folytatható a költészet. Benne a magyar költészet törzsfejlődésének új szakasza kezdődött. Egy olyan pillanatban, amelyik pedig látszólag éppen az úgynevezett közéleti költészetnek kedvezett. A nehéz éveket átélt idősebb költők ekkor készítik politikus számvetésüket, a munkásmozgalom önbíráLata a továbblépés szükséges mozzanata. De a Csoórimál fiatalabbak, a Hetek és Kilencek első kötetei is szociográfiai tényekkel és indulatokkal telítettek: nekik nem a múltat kellett jóvátenni, hanem a jelen nehezét bevallani. Csoóri költészetének ekkor nem volt olyan múltja, amelyet felül kellett volna vizsgálnia, a f La ta tab bakkal szemben pedig tudta, hogy a szociográfiai -indulat legpontosabb versbéli jelenléténél a tárgyi feltárás, a dokumentáló kimondás szükségszerűbb és hatásosabb lehet. A vers ne legyen — amire kényszerűségből évszázadokon át vállalkozott — a nemzet mindenese. Ha problémáink másképp is kimondhatóak — és a konszolidáció ezt ígérte, sőt léte követelte is —, akkor a vers kapja vissza a maga valódi hivatását, legyen az, ami őse volt, a népdal: az ember érzelmi életének meg- szólialtatója, az egymáshoz fűző kapcsolatok átélője, szenvedélyeink 'lázmérője. A költészet Csoóriban visszakapta ősi formáját, dallá vált ismét. Amikor arról a kötetről írtam, a költő felfedező örömét vettem át magam is: azt az egészséget üdvözöltem, amely áthatja a verseket. Végül is csak az általam szerkesztett rovatban (Napjaink, 1963. május) tudtam közreadni, a többi kritikákat olvasva saját ítéletalkotásomban is megrendülő bizalommal. Mintha más kötetet olvastam volna én és másról írnának a többi kritikák, pesszimizmust, válságot, halálhangulatot emlegetve. Évtizednek kellett eltelnie, amikor a költőről készülő portrékban a Menekülés a magányból kötetet immár korszakhatárnak és pozitív jellegű fordulatnak kezdték értékelni. Mit is jelent Csoóri eseteben ez a dallá vált költészet? Hadd idézzek egy hosszabb passzust a kötet Odaadás és elítélés címen írott utószavából: „Egy évvel ezelőtt, mikor megjelent az Eluard-kötet, Aragon előszavából megtudtam, hogy egy alkalommal nála járt barátja. Vitatkoztak, és a vita hevében egyszer 74
