Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL A kibontakozás Viszonyunk viharos szerelemmel kezdődött. Érzelmeim kivirágzását az Adriennt körülvevő, személyiségét mintegy beburkoló rejtélyek akadályozták, ezek egyre sűrűsödtek, egyre nyomasztóbbakká váltak. Alig tértem napirendre az egyik fölött, Adrienn újabbal szolgált. Gyakorlatilag e rejtélyek következtében mindig más és más nővel háltam együtt, amit úgy érzékeltethetek szemléletesen, hogy lefeküdtem egy vörössel, s mire visz- szatértem a fürdőszobából egy néger görlt találtam az ágyban, aki rövidesen kínaivá vagy indiaivá alakult át. A változatosság gyönyörködtet elve nem vált be, épp ellenkezőleg, keserűséget csöppentett minden örömömbe, minden megnyilvánulásomba. Végül épp egy olyan esemény váltott meg gyötrelmeimtől, amitől hosszú ideig borsódzott a hátam. Ismeretségünknek az elején, no nem a legelején, Adrienn váratlanul rám mosolygott: — A szüleim nagyon örülnének, ha vasárnap eljönnél hozzánk ebédre. A javaslat készületlenül ért, viszonylag mégis gyorsan elhárítottam: — Nem szeretem az ilyen meghívásokat. — Miért nem? — csodálkozott Adrienn, nagy szemeket meresztve rám. Ezt a kifejezést — látni fogjuk — gyakran használta. — Mert egy ilyen látogatás kötelez. Mi pedig megállapodtunk, hogy nem vagyunk vőlegény-menyasszony. Nem szokás, hogy a lányok a szeretőjüket bemutassák a szüleiknek. — Nem erről van szó — tért ki Adrienn, — hanem arról, hogy ha a szüleim ismernek, könnyebb lesz az életünk. Még nem fejeztem be — intett le. — Szóval el fogod bűvölni őket a modoroddal, a megjelenéseddel. Nekem mindig ki kell találnom valamilyen ürügyet, ha kimaradok. Veled sokkal szívesebben elengednek majd, mint mással, rólad lerí, hogy úriember vagy. De az istenért, el ne áruld, hogy még nem váltál el. Katasztrófa volna. A kulcsmondat Adrienn érvelésében az volt, hogy esetről esetre ki kell sütnie, hogy kikkel hol tölti az idejét. Ennek a mondatnak az értelme csak jóval később feslett ki előttem. Ezt az első meghívást, s az utána következő kettőt visszautasítottam, ha nem is elég erélyesen. De Adrienn nem tágított, addig-addig hízelgett, csókolgatott, kérlelt, míg végül belementem a dologba. Nem bántam meg. Egy családi ebéd vezetett a titok nyitjára, és annak megértéséhez, hogy Adrienn áldozat, megválthatatlan áldozat, egy fedél alá költözni vele egyenlő volna az öngyilkossággal. Ez adott erőt, hogy — bármennyire sajnáltam — kisöpörjem az életemből. Egyszóval megállapodtunk, hogy ezen és ezen a vasárnapon náluk, azaz Kövesfalvi Tivadaréknál ebédelek. — Korán szoktunk ebédelni. Kérlek egy óra után jöjj, egy perccel sem korábban — kötötte Adrienn a lelkemre. — Apuka ugyanis vasárnaponkint bibliamagyarázatokat tart, és nem szereti, ha a látogatók találkoznak a tanítványokkal. — Érdekes! Ha szégyenli, miért csinálja? — fakadt ki belőlem a kíváncsiság. Adrienn nem felelt azonnal, beharapta az ajkát és tűnődve nézett maga elé, egész arckifejezése belső küzdelemről tanúskodott. Nagyot nyelt, majd dacosan fölvetette a fejét: — Apuka tudniillik őrült. — Örült? — döbbentem meg. — Dehát akkor mi a fenének akarsz megismertetni vele? Épp elég őrültet ismerek. 961
