Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
Tudtam, ha erre a kérdésre őszintén felelek, vége a beszélgetésnek. Már annak a beszélgetésnek, amit én elképzeltem. Persze, hogy félek. Nem csak a nőktől, de a férfiaktól, sőt, a gyerekektől is. Nem mondhatom meg, nem mondhatom meg. Hiszen akkor ő visszakérdez, hogy „és tőlem?” — arra én vagy megmondom az igazat, hogy „igen”, vagy azt hazudom, hogy „magától egy cseppet sem” — és két hazugság, egymás után, ez még nekem is sok. Egy kicsit. Viszont egy kis lódítás nem árt meg semmiképp. Senkinek. — Nem, nem félek. Csak attól félek, hogy kiderül, már nem szeretjük egymást, és akkor mindennek vége. Tudja, ha én egyszer megnősülök (de miért egyszer? — vethetném közbe, logikusan, ha én lennék Nádai, ám ő nem, ő panasz- és tünetmentesen tapintatos), akkor gyereket is szeretnék. Ha lehet, többet. — Igaza van. — Igazam van, igazam van. Azt én is tudom. De ha már nem szeretjük egymást, akkor mi lesz? — Semmi. Elválnak. — De mi lesz a gyerekekkel? Különválasztjuk a gyerekeket, egy neked, egy nekem, vagy hogy lesz? Nem így lesz. Maradnak az anyjukkal, ismerem én a törvényeket, hajjaj! Az mind az anyát védi. Pedig egy férfi is lehetne jó szülője gyermekének, ha hagynák. Olvastam, hogy Dániában, Hollandiában, Dedinszky Erika mondta is, hogy lámpással keresik az óvó-bácsikat. A férfi óvónőket. Látja, nincs erre magyar kifejezés. — Ez igaz. De nálunk ez, egyelőre, elképzelhetetlen. Erikával mikor beszélt? — Három négy éve. — Az óvónő-bácsiknál tartott. Folytassa. Kommentálni élvezet. De most lemondok róla. — Aztán arra is gondoltam, hogy lakni is kellene valahol. Mert lakás az nincs. j — Előbb-utóbb biztosan . . . — Egyetlen nappal a „kell” után már késő. Elmérgeződik az élet. A szüleim lakótelepen laknak, és a húgom is velük . . . Oda még nőt se vihetek föl, nemhogy feleséget. — Nőt talán nem, de felséget... próbálja meg! Azért az mégiscsak más. —Vegyek el egy vadidegen nőt, aki nem járt a könyveim közt, aki nem ismeri a húgomat, a szüléimét, a szokásaimat, ezt akarja? — Ehhez a „nem ismeri”-csokorhoz, ha hízelkedni akartam volna, hozzátehettem volna Dedinszky Erikát is, de örültem, hogy valahogy, úgy látszik, megúsztam a dolgot, talán Erika is megbocsátja, hogy egy pillanatra felvágtam vele, a nevével, azzal, hogy véletlenül, s egyáltalán ismerem. Szinte az égből, szinte szájjal, szinte szomorúan szólalt meg Nádai hangja a készüléken át, egészen a szívig. — Én nem akarok semmit. Szép, szőke hang volt, egy mondat erejéig. Mintha igazából ilyen lenne. Ilyen ártatlan, tiszta, derűs, érinthetetlen és tartózkodó. Illata volt a mondatnak. „Én nem akarok semmit.” Vagy csak azért e dús érzelm-hullám, mert ezt akartam én is, semmit sem akarni? De Nádai ezt se akarta, nem volt benne semmi akaratosság, most közelebb áll hozzám, mint valaha is fog, gondoltam el, gondoltam előre, hirtelen. 598
