Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)
APÁTI MIKLÓS Időszámításunk előtt* ,,E történet szereplői valamennyien kitalált személyek .Én is." Apáti Miklós Amikor azon a csillagtalan, ködfoltos, dideregtető éjszakán megálltam a külvárosi telefonfülke előtt — ahol kamaszkoromban egyszer majdnem szeretkeztem, de nagyon hideg volt akkor is —, még igazán azt gondoltam, komolyan azt reméltem, hogy perceken belül a legféltettebb gondolataimat fogom majd valakinek elmondani, beleértve kamaszkorom itt eltöltött óráját is. Azt reméltem, hogy megtisztulok, hogy bűneim s erényeim egyként bevallva úgy leszek más, hogy közben megőrizhetem korábbi személyem is. Azt reméltem, hogy ez a leendő új személy, s az a titkolt régi jól megfér majd bennem, egymással. Azt reméltem, hogy gyónhatok, hogy vallhatok, hogy vállalhatok. Ehelyett írattak velem egy könyvet, valami olyasmit, ami leginkább a regényhez hasonlít. És, mint kiderül, remélem, kifosztottak. Teljesen. Annyit írtam, hogy azóta fáj a csuklóm, a hátam, talán még a toll is, amivel írtam. A legjobban mégis az fáj, ami elmúlt; az.idö. Mert aki igazán ír, az vagy a korai, vagy a kései halált sejti meg. Nincs középkorúság az írásban. Középen csak a torzó van, teljes érték, avagy a teljes érték dicső ellobbamása, aligha. A fiatalság lánglelkűségét én elhajszoltam, elhessentettem magamtól. Nem vállaltam az ifjúságot, sem az ifjúság előtt örök kísértőként járó korláttalan szabadságot. A vénülésre spekulálok tehát. A véletlen és kései halált remélem, azóta is. öt esztendőn át gyűltek a teleírt papírosok. Mi lett velük? Lehet, nekem már nincsen semmi sorsom. De e papíroknak van. Lett! Erről, a papírok sorsáról szól ez a könyv. Tehát nem a szereplőkről, tehát nem rólam. Mi csak annyiban vagyunk benne, amennyiben e papírok sorsába beleszóltunk. Talán egyszer majd eljön ama boldogtalan óra, mikoris e papírok újra némává lesznek, s az életünk valamiképp letörlődik róla. Akkor ezek a papírlapok elszállnak, remélem, föl, föl a magasba, legalább ők szabadok lesznek, és fehérek, mint egy friss protézis. — Halló ... — Ne szégyelljük, mindjárt az elején, a dolgot. Én telefonáltam. Fáztam, toporogtam, a tenyeremben mégis szinte szétolvadt a kagyló. Tudtam, éreztem (van ez így, hogy mindkettőt egyszerre), hogy eddigi életem legmesszebb ható tettét cselekszem most. Mindeközben azt is tudni, s érezni véltem, hogy aligha vagyok, lehetek egészen magamnál, hogy egészen pontos legyek, mintha e pillanatban nem csak én állnék itt, de idősebb, komolyabb, nyakkendősebb, megfontoltabb énem is itt tolongana, szorongna velem a fülkében. Ami ugye csak egy személyre méretezett. Hű materialistaként is szorongtam tehát. — Tessék! — szólt a Központban egy komorkás férfihang. Kicsit sípolt, * Kisregény egy nagyobb elejéről 595
