Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Endrődi Szabó Ernő: A humánum devianciája

rituáléját készíti elő. Azt a rituálét, amelyben épp a megfélemlített közösség tölti be a Gonosz oltárára helyezendő emberáldozat szerepét (nem véletlen, hogy a kamaratörténet szereplői zömmel magyarok vagy hozzájuk asszimilálódott más származásúak). Ennél a fölismerésnél a szerepmódosítás, a „túlélés” illúzióját fölkelteni képes azonosulás is elviselhetőbb. Hogy ne ez következzék be, ahhoz — Bretter György esszéje szellemében — kiben-kiben egy Laokoón bölcsessége és fegyelme kellene lakozzék: „Az elkerülhetetlennek, ha emberek mérik emberekre, sebezhető pontja van: a szembenézés.” Baka nem Laokoón — egyszerű, köznapi személyiség — és mégis, valamiképpen hasonló hozzá. Nem azonosul — alkatilag képtelen rá — látja és várja az elkerülhetetlent. Ez a magatartás vonja ki személyét, egyéniségét a Gonosz hatósugarából s emeli magasabb erkölcsiségbe. Pánikszerű félelmét a fegyelmezettség álarca mögé rejtő Ősz ösztönösen érzi ezt, s mert ez a magasabb erkölcsiség léte legitimációs alapját, az azonosulást zúzza szét, törvényszerű reflexiója a gyűlölet, aminek Baka végül áldozatává válik. (Laokoónt is a trójaiak ölték meg. Az ezután bekövetkező akháj dúlás szintén közismert.)

Az azonosulásnak lelki, erkölcsi problémája áll a kötet eszmei és kompozíciós tengelyét képező A Gonosz színeváltozása középpontjában is. Ez az alkotás egy rádióhír nyomán született, ami arról tudósít, hogy valahol valakik egy kiürített kisvárost háborús filmek színhelyéül ajánlanak föl a filmgyáraknak. A szuperprodukció nemzetközi stábja hamar összeáll és elkezdődik a forgatás.

A tárgy kínálja a „nagy dobás” lehetőségét s a szerző becsülettel bevet „apaitanyait”. Mikrorealista leírások, filmes vágások, elúsztatások, áthajlítások, többszörös és radikális tér- és időjáték, váltakozó szemszögek és „kameraállások”, finom freudi pszichologizálások, tumultuózus tömegjelenetek, szűzies lágyság és tisztaság, véres és morbid erőszak, kifinomult, légies erotika és harcpornó és még egy sor tartalmi-technikai alkotóelem vonul föl a történet lapjain. A színes kavalkádban a cselekmény teremt rendet, ami a történetben-történő-történet ötletén alapszik. A férfi főszereplő, Jean-Luc partnerével, Szvetlánával és az operatőr Kóborral együtt egy vetítőteremben a kész produkciót nézi. A meg-megálló és újrainduló film, s a két színész és Kóbor párhuzamos emlékezései bontják ki a cselekményt, amit Mózes tipográfiailag is hangsúlyozott, rendkívül ügyes megoldásokkal, pontos szerkesztésbeli illesztésekkel, hol a kamera mikrorealista szenvtelenségének, hol a narrációnak, hol pedig a szereplők belső monológjainak elbeszélői szálain futtat. A filmszüzsé szokványos: elvetemült ellenség, hős partizánok, megerőszakolt nők, lágerbe hurcolt lakosság és győzedelmes felszabadítók. A baj az, hogy a forgatás és a stáb képe is megfelel a bulvárlapok által szabványosított kliséknek. Megalomán, szadista, kéjenc, de a szakma csínját-bínját ismerő rendező, Papa — a Gonosz megszemélyesítője — aki karrierje és pénztárcája (a film sikere) érdekében a legelvetemültebb aljasságoktól sem riad vissza; elegánsan életunt, pszcihopatoid „lelkiző” férfi-világsztár; a női főszereplő szerelmi analfabéta, orgazmusra képtelen szexbomba; a zseniális operatőr kiégett, sza- tíriázisban szenvedő merev alkoholista, kurvaságban egymást fölülmúló színésznőcs- kék, slágerlányok, bacchanáliában fáradhatatlan melléksztárok és más stáblegények zárják a sort. A harsány egyhangúságból a statiszták egy kis csoportja válik csak ki. Halálraítélt köztörvényes bűnözők, akik a családjuknak lefizetett „gázsi” ellenében vállalták, hogy magukra öltik a „borzongató emlékű fekete egyenruhák”-at és — a várost visszafoglaló hős partizánokkal illetve a győzedelmes felszabadítókkal tűzharcba keveredve — valódi fegyverek valódi golyóitól találva a kamera előtt halnak meg.

A tét itt sem más, mint A krampusz halálában: embernek maradni a bomlott agyú rendező-diktátor, Papa teremtette embertelenségben. Az előző írás alaptézise az volt, hogy a kisembereket nem életük kioltásával, hanem erkölcsi integritásuk fölszámolásával kell elpusztítani. S lehetőleg épp az egyén által önként föladott jogok révén; vagyis: a választás (látszólagos) esélyét kell megteremteni a néven nem nevezett alternatívák — túlélés vagy pusztulás — fölállításával; elérni, hogy az egyén saját elhatározásából azonosuljon a hatalommal. Baka, a kisember — hangzik a mózesi konklúzió — képes a szembeszegülésre. A második kamaratörténet az első által fölállított tételt viszi-fejleszti tovább, ezúttal kifejezetten az úgynevezett alkotó ér950