Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - KARDOS LÁSZLÓ EMLÉKLEZETE - Pogány Mária: A népi kollégiumi mozgalom Magyarországon (1839-1949), mint modell a fejlődő világ oktatási reformjához
előállhatott a maga terveivel, javaslataival; kollégiumi ügyekben csak az autonóm közösség hozhatott határozatot. Az eleinte csupán kényszerű gazdasági társulás így hamar szétfeszítette primer kereteit. Kinyílt az érdeklődés a tanulmányok, a kollégiumot körülvevő ország tágabb világa iránt. Megszervezték a szombat estéket, a már említett nagyteremben. Az esteket baráti kapcsolatok ápolásán túl, közérdekű viták alkalmaivá avatták. Népdalokat énekeltek, verseket olvastak. Az estek középpontjában rendszerint a már említett népi mozgalomhoz tartozó írók egyikének-másikának előadása állt. Ezeket élénk, meghitt és közvetlen hangú vita követte. A demokratikus kisközösség csírája lassan kialakult. Mindez három egyetemi év során bontakozott ki. A kollégisták végezték a tanulmányaikat. Közben barátokat szereztek, olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan a társadalom mélyrétegeiből tornászták fel magukat az egyetemekre. Egyidejűleg az ország reformokra hajlamos gazdasági, politikai és értelmiségi vezetőiből támogatókra, pártfogókra tettek szert. A kollégium politikailag baloldali, radikálisabban gondolkodó tagjai azonban némi aggodalommal tekintettek a pártfogók körének növekvő befolyására. Egyrészt önálló létüket és gondolkodásukat féltették tőle, ugyanakkor azt is tudták, hogy anyagi és erkölcsi támogatása nélkülözhetetlen a kollégium további létéhez, a tanuláshoz. Keresték azokat a feltételeket, utakat, módokat, amelyek a kapcsolatot számukra is elfogadhatóvá teszik. A kollégium ugyanis 1942 nyarára létszámát tekintve a háborús korszak csúcsára emelkedett, és mindinkább a saját ízlésének megfelelő, magasabb szervezettségi szinten kívánta berendezni életét. Hamarosan kiderült, hogy a belügyi alapszabályzat alapján működő egyesületi forma a legjobb megoldás. Megkezdődtek a pártfogókkal a tárgyalások. A baloldali politikai radikalizmusnak elkötelezett kollégisták kinyilvánították: ha a belügyi alapszabályzat biztosítja a kollégium belsőleg szabad életét, akkor a kollégisták elfogadják a kapcsolatot, és alkotmányosan is, mindkét fél részéről delegált összekötők révén lehetőséget nyújtanak az államhatalomnak a kollégium életének ellenőrzésére. Ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy a közösségnek sikerült autonómiát kiharcolnia. Ez — mint ismeretes — a mindenkori államhatalomtól független, közösségi-társadalmi organizáció alapja és legfőbb feltétele. Ennek megfelelően a kollégisták most már kodifikálták, hogy igazgatójukat és a tisztikart maguk választhatják, és a maguk elgondolása szerint alakíthatják közösségi életük szervezetét, programját. A kivívott autonómia az önigazgatás és az önnevelés olyan fundamentumának bizonyult, amelyre minden kollégista felelősségérzettel és egyre fokozódó teljesítménnyel építkezett. És miként az a népi kollégiumok későbbi, háború utáni története, sikerrel alkalmazott pedagógiája igazolja: a sokoldalúan képzett, érdeklődő, szociális kérdések iránt fogékony, alkotó embertípus nevelődésének ez az egyik alapfeltétele. A másik: a közösség bizalmából választott vezető — primus inter pares (első az egyenlők között) —, aki széles látókörű, művelt, pedagógiai és empatikus (a mások helyzetébe magát beleélő) készségek birtokosa, aki úgy képes azonosulni az egyes egyének és a kollektíva gondjaival, hogy ugyanakkor hatékonyan társítani képes a közösség legerősebb egyéniségeit, kialakítva ezzel a mozgalommá szerveződés ütőképes vezető garnitúráját. 1942 nyarán az autonómiát nyert közösség a saját tagságából új igazgatót választott; Kardos László személyében minden említett feltétel adva volt. Egyrészt diplomás tanárként működött, az volt a pártfogó testület állította követelmény. Másrészt a kollégisták olyan társukként tartották számon, akiben megbízhatnak, mert együttélésük során megismerték, tehát tudták, hogy minden erejével a kollektíva érdekeit fogja képviselni és érvényre juttatni. Számításaikban nem csalódtak. Az első magyar- országi népi kollégium 1945 előtti két esztendejét azok, akik átélték, ma is úgy tartják számon, mint életük sok nehézséget magában rejtő, de mégis gazdag tartalommal teli korszakát. A tényeket az emlékezet négy évtizede nem csiszolta fényesebbre az egykori valóságnál. A fiatal kollégisták energiáit a közösség megsokszorozta. Végezték egyetemi tanulmányaikat; ezt kiegészítették közösségi stúdiumaikkal; tánc- és énekkart szerveztek; színházi előadásokat tartottak; népfőiskolát alapítottak, a parasztfiataloknak előadásokat tartottak. Közösen jártak moziba, színházba, hangversenyre. A testkul933
