Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa
mos présházhoz. A ház hegytetőn állt, alatta a Balaton vakító űrként egybefolyva az éggel. Csend volt, talán nagyobb csend, mint valaha Európában. Vártunk és hallgattunk, ő ismét beletemetkezett a könyvébe. Aztán felnézett, s elkezdte mondani. Lassan, tördelve eregette a kezdő sorokat az ezüstös semmibe — látszott, hogy csak imitt- amott kap bele elszálló szavai értelmébe. Mikor azonban odáig ért, hogy: „Magára hagyták, egymagára A gyáva népek a magyart;” — hangjából vádló keserűség csapott fel, s innentől izzó szózatként kiáltotta el a költeményt a „népek tengerét” megtestesítő jámbor és mit sem sejtő Balatonnak. Hasonló átélésről tanúskodtak a játék — s egyben a szabadságharc — befejező mozzanatai. Az a bensőséges, mégis büszke megilletődöttség, amivel a gyerekek egyenként búcsút vettek kedvenc lovaiktól, fegyvereiktől, méltó bizonysága a sorsközösségnek, mi az általuk feltámasztott hősök és saját küzdelmes életük között teremtődött. A játék epilógusa,, szimbolikus záróköve lett az a jelenet, amelyben háromnégy bújdosó egy öreg temető kápolnájába rejti, zászlóval takarva felravatalozza a fegyvereket. Szökéseik, céltalan lázadásuk nyert e gesztus által értelmet, s egyben rituális feloldozást. Ahogyan néhány hét utáni csoportos visszatérésük indítéka sem volt más — túl az életkorúkkal együttjáró kalandvágyon — mint ragaszkodás ahhoz a helyhez, ahol önmagukat, bár csak rövid időre, félelem és szorongás nélkül autentikus módon kinyilváníthatták. III. összegzés: „Megnyertük, vagy elvesztettük?" E fejezetcímként idézett kérdést eredetileg a gyerekek vetették fel az intézet — furcsa mód épp március 15-ére időzített— farsangi vetélkedőjén, hol a hetedikesek az ismert diákszokás szerint tanáraikat és egymást karikírozták rögtönzés-szerűen felvillantva egy-egy matematika, földrajz, vagy történelem óra jellemző mozzanatait. Mikor a történelem óra került sorra a „tanár” cigarettát tűzött a füle mögé, s üstökét megvakarva emigyen szólott az osztályhoz: — Gyerekek, most kérdezek egy nehezet: Ki tudja, mi volt a szabadságharc vége? Valaki bekiáltott: — 1848-ban megnyertük, 1849-ben elvesztettük! Egy másik: —• Fordítva, te ..., 1849-ben nyertünk, 1848-ban vesztettünk! Egy pillanat múlva az egész osztály talpon volt, és fékeveszetten fújta a magáét. A rettenetes hangzavarban csupán az „ezernyolcszázak” zúgtak egybehangzóan. A tanár hol ide, hol oda futott megpróbálván lecsendesíteni a két pártot — ám minden hiába: az óra ezzel végképp dugába dőlt... Az eset magáért beszél, s kifacsart komikuma ellenére is híven tükrözi mennyire foglalkoztatta a gyerekeket a „végeredmény”, a végső számvetés. Csupán annyit érdemes hozzáfűznünk, hogy e tanári kérdés ebben a sportriporteri megfogalmazásban sohasem hangzott el, hiszen legfőbb törekvéseink egyike éppen annak megértése volt, hogy a történelemben legfeljebb részeredmények lehetnek, s azok sem feltétlen magyarázzák, vagy minősítik viszamenőleg az egyéni és kollektív erőfeszítéseket. S ez nem csak a történelemre, de kísérletünkre nézve is érvényes. Az, hogy a gyerekeket — az ő bizalmukat és lelkes részvételüket — sikerült megnyernünk, ez önmagában is eredmény, ha nem a legnagyobb valamennyi számbajöhető közül. E nehezen elfogadó, kudarcoktól „edzett” kamaszodó fiúk feloldódhattak a játék kínálta közös örömben, élményekben; neurotikus önvédelmi görcseik — ha csak időlegesen is — csillapodhattak, ádáz harcuk egymással és a külvilággal némileg szünetelhetett. Ami konkrét terápiás célkitűzésünk megvalósulását illeti, erről már óvatosabban kell nyilatkoznunk. Részben, mivel a kísérlet vezetője nem szakember, noha tevékenységét pszichológusok és gyakorló terapeuták állandó felügyelete mellett vé915
