Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT PÁVEL ÁGOSTON - Nóvé Béla: Történelem mint terápa
gül, de nem utolsósorban, mivel a heterogén, s kezdetben gyenge kohéziójú csoportnak volt néhány erősen gátolt, alacsony presztízsű tagja, akiknek bevonását, szerephez juttatását bizalmi helyzete révén csakis a „játékmesterként” elfogadott felnőtt vállalhatta magára. A történelmi anyag szelektálása, azaz, hogy voltaképpen mit is játsszunk, kezdetben komoly feladványnak bizonyult. A gyerekek magától értetődően a látványosabb, sikerekben gazdag epizódokat részeltették előnyben, amelyekben az általuk életre keltett alakok rendszerint felülkerekedtek, ámde miután a népszerű szerepek mind elkeltek, csakhamar kitűnt, hogy hiányzanak a „nemecsekek”; azaz, hogy közemberek, vagy legyőzendő ellenfelek nélkül játszani nem lehet, nem érdemes. így azután a reformellenzék, a Batthány-kormány, avagy a tábornoki kar némely kiválóságának esetenként kényszerűen dezertálnia kellett, s e „köpönyegforgatók” auli- kus főnemessé, udvari tanácsossá, vagy császári generálissá lettek. Jellemző azonban, hogy a szerepkiváltsághoz, játékbeli személyes kompetenciájukhoz átállásuk után is éppúgy ragaszkodtak, s csak később, mikor önértékelésük némiképp megszilárdult, s a játék együttes élménye tompította a rivalizálást, barátkoztak meg a gondolattal, hogy egy paraszt, vagy közkatona is lehet „valaki” — ha az események úgy hozzák, akár a játék főszereplője. Hasonlóképpen gondot okozott az is, hogy a Hadtörténeti Múzeumban tett látogatásokon, s az ólomkatonázáson felbuzdulva legszívesebben mindent a végéről, azaz az 1848/49-es csatáktól kezdtek volna, s csak némi kerülővel lehetett őket visszavezetni a reformkori „civil” valóságba, mely az emberi próbahelyzetek nem kevésbé izgalmas változásait kínálja. Hogy a játékot a korszak elejével kezdjük, és általános dramaturgiai szabályként érdemes elfogadnunk a történések v;)Jóságos egymásutánját, ezt nem annyira józan felnőttes megfontolások, inkább egy spontán epizód láttatta be a legtöbbjükkel. Egy huszártisztet alakító fiú ugyanis játék közben (afféle Háry Jánosként) múltjának megannyi kalandos mozzanatával hozakodott elő, s ebből a többiek számára is egycsapásra világossá lett, hogy a figurát játszani előélete ismeretében sokkalta érdekesebb. A játékvezető kapva az alkalmon legott felszólította a szereplőket: vizsgálják meg alaposan múltbéli tetteiket, s hogy hol, mikor, milyen esemény kapcsán kivel hozta őket össze az élet. A játék dimenzióját ettől fogva a párhuzamosan futó életutak jelölték ki, s habár időről-időre bekerültek rendhagyó elemek is, a jelenetek a későbbiek során nagyjából ezek vezérfonalán haladtak. (A tervezett, elpróbált és filmrevett epizódok teljes listája tanulmányunk végén található.) . Az egyes foglalkozások nagyjából a következőképpen zajlottak Miután a résztvevők egybegyűltek, megválasztották a soros elnök t, jegyzőt etc., valaki — töbnyire a kísérletvezető, vagy aki előzőleg elvállalta — röviden felvázolta a megelevenítendő szituációt. Ezután a székeket, asztalokat átrendezve, jelzésszerű díszletekkel kiegészítve létrehoztuk a játékteret (börtöncellát, kocsmát, üléstermet), és tüstént játszani kezdtünk. Mivel az volt a tapasztalat, hogy a gyerekek kezdetben nehezen szólalnak meg, vagy görcsösen ragaszkodnak az elhangzott szöveghez, ezért rendszerint némajátékkal, a kifejező gesztusok próbálgatásával indítottunk. Szólástilalom ugyan nem volt, de a legtöbben ösztönösen ráéreztek a néma mozdulatok mulatságos, vagy drámai retorikájára, s nemigen beszéltek bele a játékba. Ha ez a kötött, imitációszerű próba jól sikerült, a jelenetet a gyerekek ötletei alapján tovább variáltuk és párbeszédekkel bővítve újra meg újra elismételtük. Amennyiben a gyerekek tartalmilag magukévá tették, a dramatikai helyzet egyre izgalmasabb és összetettebb lett. Néha egyidejűleg több helyszínen is zajlottak az események. (Az egyik ilyen — különben jellemző módon önkényről és szolidaritásról szóló — modellnelyzet Kossuth elfogatása körül bontakozott ki. Mialatt az áldozat cellájában tépelődött, elvbarátai, Kölcsey, Wesselényi és mások segélyakciót szervezetek, petíciót szöve- geztek, Metternich pedig kancellári szobájából vezényelte az ellenlépéseket. Az ösz- szekötőt és a narrátort egy a három helyszín közt ingázó rendőrügynök testesítette meg, aki kölcsönösen kihallgatta, informálta és — dezinformálta a szereplőket.) Az egyes próbák szüneteit megbeszélés, vita töltötte ki. Jó alkalom volt ez arra, 903
