Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Eretnek esszé Szerb Antalról

fürtű szépség, akinek arcvonásain kimondhatatlan béke dereng, és úgy tartja Holofernes fejét, mint egy tál kompótot. Vagy nézzük az egykori Bánk bán illusztrációkat: a Kossuth-szakállas Bánk kicsi kezét durcásan ökölbeszorítja, mialatt Gertrud finom elhárító mozdulatot tesz, mintha azt mondaná: maga csúnya.” (Id. mű, II., 54. 1.).

Ha Szerb Antal csakugyan a szellemtörténész szemével szemlélte volna az irodalmi folyamatokat, akkor ugyan miért támaszkodott volna egyik művében Prohász- kára — ha ugyan támaszkodott rá —, a másikban pedig Spengler kultúrfilozófiájá- ra. Mi szüksége volt épp neki ezekre a kétes használhatóságú mankókra, hiszen a kisujjában volt a korszak egész elméleti irodalma?

A harmincas években a szellemtörténet volt a divatos tudomány, ma is vannak tudományos divatok; Szerb Antal a korszerűség kedvéért felületi engedményeket tett a divatnak, de olyan elenyésző mértékben, hogy ha kivonnók köteteiből, amivel a fent említett két szerzőnek adósa, műve nemhogy összeroppanna, hanem annál tisztább fénnyel ragyogna. Ezt magam is inkább megsejtettem, mint észrevettem, amint ez Ellentétek játéka című gyarló esszémből kiderül.

A Spenótnak abban a törekvésében, hogy egy, az alkatától idegen módszert kérnek számon Szerb Antaltól, s ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy, a temperamentumától ugyancsak idegen módszer, a szellemtörténet alkalmazásával vádolják, minden bizonnyal — istennek hála — a már örök fényességben sütkérező Révai József állítólagos „szelleme” kísért, az övé, aki fénykorában oly buzgón tanítgatta Déry Tibort és Illyés Gyulát a korszerű írás művészetére. Holta után hűséges tanítványai viszont tanításai értelmében leckéztetik meg azt a Szerb Antalt, aki a létező magyar irodalomtörténetek legkitűnőbbjét írta meg, méghozzá egymaga.

Ki írt még rajta kívül izgalmas, művészien megkomponált irodalomtörténetet? Taine az angol, De Sanctis az olasz irodalomról. De sem egyik sem másik nem veszi föl a versenyt Szerb Antallal, aki némi túlzással szólva föltalálta az olvasható irodalomtörténetet. Szakított a szakmabeliek sivatagi unalmával, emészthetetlen mondataival, infantilis elfogultságaival. Ügy ír az írókról, mint a regényíró a maga hőseiről. Fölfedezte, hogy nem a „tudomány” határozza meg az író stílusát, szókincsét, nyelvi fordulatait, szakkifejezéseit — hanem az író. Vagyis oly mértékben uralkodik tárgyán, oly mélyen magába szívta, hogy a szakzsargon külsődleges segítsége nélkül is közölni tudja mondanivalóját. Ugyanazon a hangon ír az irodalomtörténetről, mint amelyet regényeiben használ: A Pendragon legendában, az Utas és holdvilágban, A királyné nyakláncában. Az esszéíró nemzedék hozzájárulása a magyar műveltséghez az ő műveiben emelkedik a csúcsra. Stílusa végső elemzésben a kifejezés demokráciáját valósítja meg. A közérthetőség címzettje mindig a nagyközönség, a demokratikus szellemű író mindig azon igyekszik, hogy újabb és újabb egyéneket, rétegeket vonjon be a műveltség varázskörébe.

Különös, hogy erről mindenki hallgat.

A stílusnak, a ,szellemi, műveltségbeli demokráciának ez a fölfogása nem tűnt el nyomtalanul, nem pusztul el, de egyre kevesebben művelik. Ma a szaktudományok — akár igaziak, akár talmiak — körében egyre veszedelmesebben terjed az arisztokratikus elzárkózás. Élénk és kibékíthetetlen ellentétben államunk szerkezetével, világnézetünkkel a demokráciáról, ma jószerint valamennyi tudomány azon buzgólkodik — olykor a legfölháborítobb és legesztelenebb eszközökkel —, hogy megteremtse a maga sajátos, minél szűkebb körben érthető, a tömegtől elzárkózó, vagyis arisztokratikus nyelvét, más szóval az a becsvágy hajtja, hogy minél mélyebb árkok válasszák el a közönség minél nagyobb részét lehetőleg minél több tudománytól.

Különösképpen ez a jelenség sem keltette föl az érdekeltek figyelmét.

Hogy félreértés ne essék, nem az avatatlan számára megközelíthetetlen tudományágak nyelvhasználatát támadjuk, ezek jogosan távolodnak el a köznyelvtől. Kifogásaink azokra az erőltetett szakmai zsargonokra vonatkoznak, melyeknek egész fogalomkincsét magába öleli a köznyelv, és művelői ennek dacára gátlástalanul változ- tatgatják régen megállapodott szavak jelentését. A jogászoknak elemi érdeke volna, hogy a törvényeket lehetőleg mindenki megértse, mégis következetesen rontják nyelvünket, s ami még csüggesztőbb, mindig találnak félnótás nyelvészeket, akik segít846