Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
Megint ott ólálkodtunk a Pattantyús porta körül, s láttuk a mészárost, amint forgatja a fejét, véres kezével beletúr zsírosán fénylő hajába, s mintha a saját vére csordulna le homlokáról értetlenkedő arcára. Aztán tétován leül a tornác e'é, simogatja üstökét, az idő telik, a bárányok szüntelenül bégetnek az ágakon, a fák alá patkányok sompolyognak, szelídek és kövérek, nyalogatják a vért, néha összeér az orruk lefetyelés közben, ilyenkor aztán marakodnak, vi- songanak, újra habzsolnak, az idő telik, és nem történik semmi, készítjük a kiköszörült hegyű nyílvesszőket, Fattantyusné már a harmadik házban eskü- dözik, hogy ma fedezte föl azt a bizonyos titkos pincét, nem is .tudta, hogy a ház alatt még egy pince van, mindent látott, esküszik, de azt, hogy mit, nem mondja el, hisz úgyis tudja mindenki, kár rá szót vesztegetni, a délután derekán a Pattantyús legényei egyszer csak minden magyarázat nélkül szedik a motvójukat, el se köszönnek a gazdától, valamelyik házban ugyanaz az ismeretlen beszél a házigazdával, aki a múltkor a nagyapámnál érdeklődött ama pince felől, már megszoktuk a bárányok rívását, egyáltalán nem zavar, csak Pattantyús érdekel, aki elképedését kint felejtette az udvaron, áldozatai között, ott ül a tornác előtt akkor is, amikor minket beparancsolnak a szülők, azt mondják, ott ült egész éjszaka, reggel is ott találtak rá, ugyanabban a testhelyzetben, s csak a bárányok bégettek a csodával határos módon még mindig a fákon. Este a szomszédok átmentek egymáshoz, összedugták a fejüket, hozzánk is benéztek, de nagyapám csak sötéten hallgatott, s bámult rájuk, mint nemrég az idegenre, Mihály bácsi pedig kirúgta két jószomszédját, s az egész környék hallhatta felháborodott ordítozást: — A kurva anyátokba menjetek ti ezzel a hülyeséggel! Ha már jobbat nem tudtok kisütni!.... — De Mihály, de szomszéd ... — hebegték az emberek eltakarodóban. — Csak nem pártolod azt a gyilkost?! — Nem pártolom, de tőletek undorodom! — Iszen te is láttad, hogy megissza a vért!... — Bár a tiéteket itta volna, sültbolond gazemberek! Aztán elcsendesedett a környék, s amikor hátramentem pisilni, csak a surranó egerek és patkányok árnyait láttam a pajta oldalánál, a hídlás alól hallatszott visongásuk, néha megvillant egy-egy szempár. — Mind oda menekültek a mészárostól? — hallottam az asszony naiv kérdését. — Hülyeség! — mondtam. — Talán nem is voltak többen, mint máskor. Talán csak valamivel többen. Talán csak utólag képzeltük úgy valamennyien, hogy többen voltak .akkor. Másnap reggel ugyanabban a pózban találták Pattantyúst, körülötte sündörgött mind a tizenhárom macska, amelyikek nem mentek el az asszonnyal, s a patkányokra sem vetettek ügyet. Az ólakban sival- kodtak az éhes malacok, az istállóban dobogtak és nyerítettek a lovak, s az egyik banya fényes nappal kuvik hangját hallotta a Pattantyús ház kéményéből. Csak a mészáros nem érzékelt semmit. Először nem is pillantott föl, amikor azok a szomszédok — lehettek vagy tízen-tizenketten, mind kocsmázók, kötekedők és csak hébe-hóba munkavállalók — beléptek a kapun. Mikor látták, hogy a gazda rájuk se pillant, körbejárták az udvart, benéztek mindenhová, majd odagyűltek Pattantyús elé. Hogy az még mindig nem nézett rájuk, az egyik, híres balhés odalépett, és rácsapott a vállára: — Akarjuk látni a pincét is, szomszéd! 832
