Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)
sőt, a felesége szeretője is. Akkoriban mindenki jól élt a Pattantyús környezetében, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Az asszony művelte a folyópartig lenyúló kertet, ő látta el a két tehenet meg a borjút. A lovakat soha, azt az egyet Pattantyús nem engedte volna. Senki nem tudta, honnét vásárol annyi vágni való állatot abban a szegény világban, amennyivel ellátja az egész környéket, s még „külföldre” is szállít, ahogy a szomszédos megyéknek akkor mondták. Soha senkit nem bántott, bár akkora ereje volt, hogy egy jókora disznót könnyedén a hátára kapott. Az igaz, hogy a vért éppúgy megitta minden nap, mint bármelyik becsületes mészáros, csakhogy ő ezt az udvaron, úgyszólván mindenki szeme láttára tette. Talán ezért talált rá az emberszalámi pletykája is. Irtottuk a patkányokat és az egereket, de ez egyáltalán nem látszott meg a környék rágcsálóállományán. Csak gyűltek a mócsinggal teli kádak és csebrek köré, amelyek dögletes bűzt árasztottak, s talán a számukra kedves szagokat unták meg, amikor fel-felhúzódtak a belvároshoz közelebb eső telkek disznóólaiba, ahogyan nagyapámékhoz is. A nagy szaporulat mutata a bőséget, ami akkor a környéken uralkodott. Aztán valami emberek jöttek valami mérőeszközökkel, s elterjedt a hír, hogy lebontják a külvárost. Akkor láttuk először haragosnak Pattantyúst. Nem, nem dühöngött és nem kiabált, csak halkan közölte, hogy az ő kertjében nem lesz semmi méricskélés, s amikor az egyik idegen megpróbált besurranni mellette a kapun, egy kicsit, egy egészen picit megszorította a vállát, de mintha az egész embert marokra fogta volna. Másnál aztán mindenkinél megmérték a telkeket, s az emberek is sandán méregették a jövevényeket. Pattantyúsnál valóban nem volt mérés. Ez után egy-két nappal lángolt fel újra a szóbeszéd az emberszalámiról meg a Pattanytus süllyesztőjéről. — És az egerek akkor mit csináltak? — kérdezett belé a múltba az asszony. — Azt hiszem, az egerek és a patkányok is akkor, azokban napokban kezdtek tömegesen felhúzódni a központhoz közelebb eső telkekre, amelyek nem estek bontás alá. Legalábbis nagyapám azt mondta: — Nem értem. Egy ideje sokkal több a pocegér a disznóólban, mint eddig volt. Nyugodtan vadászhattunk volna akár a saját disznóólaink körül, de azért most is a Pattantyús portája tájékán álltunk lesben. Az volt az igazi, csak ott éreztük azt a bizonyos „nagy izgalmat”. Ha a mészáros éppen a kádait és a csebreit ürítette a dögkútnál, néha azt is láthattuk, amint a Pattantyusné kövér szeretője besétál a kapun. Egészen pontosan tudtuk, mi történik odabent, mert nem is kellett nagyon fülelni ahhoz, hogy negyedóra múlva meghalljuk az asz- szony hangját, amely egészen más volt ilyenkor, mint amikor az urára kiabált vagy a legényekkel porolt, bár kétségtelenül egy utcára kihallatszó kiabáláshoz hasonlítottak leginkább ezek a hangok, s amikor elültek, nemsokára megjelent Bancsi, a „pasas” is. Állítólag minden látogatás alkalmával kétszáz lejt kapott, amit a hangokból ítélve derekasan meg is szolgált. Mire Pattantyús megérkezett az üres kádakkal, a bűz is oszladozóban volt, bár a környéket soha nem lehetett éppen rozmaringszagúnak mondani. Azokban az időkben azonban valami más is bűzlött itt, talán az emberszalámi pletykája lebbentette a szagot az emberek orrába. Először a patkányok szimatolták meg, mert -már semmiképpen nem lehetett a Pattantyus-féle rezervátumra korlátozni őket, hiába volt a kánaáni élet, inkább a nagyapám soványabb malacait környékezték. Aztán még láttunk idegen embereket, akik mind csak jegyeztek valamit, egyszer 830
