Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Mózes Attila: Mint tavaszi ágakon himbálódzó bárányok hangja (elbeszélés)

— Jézusom, ez igaz volt?!

— Hülyeség! Akár igaz is lehetett volna. Pattantyústól ugyan távoli megyékből is rendeltek húst meg szalámit. Csak az a bökkenő, hogy mindig ugyanazok az idegenek vitték el az árut, hogy a végén már ők is ismerősök lettek. Pattantyúshoz pedig, ahogyan legalábbis én magam tudom, soha egyetlen idegen be nem tette a lábát. A környékről pedig soha senki nem tűnt el.

— És az emberek? Ők ettek a Pattantyús szalámijából?

— Olyan jó szalámikat soha életemben nem ettem. Biztos volt valami titkos receptje. Ilyesmi minden valamire való magánzónak van.

— És különleges íze volt?

— Az. Soha olyan ízt nem éreztem, azóta sem.

— Hagyd abba! — borzongott össze a feleségem. — Inkább arról beszélj, miért verték agyon.

— Szerintem ennél a témánál már a kolera is rokonszenvesebb. Mondtam, hogy nem neked való. És különben is: minden összefügg ebben a történetben. És minden összefügg a kedves, titokzatosságot hajhászó gyermekkori fertályom sötét fantáziájával.

— A patkányok és az egerek is?

— Azok pláne. De csak okozatként szerepelnek, nem kell túlzott fontosságot tulajdonítani nekik.

— Na, meséld már! — unszolt az asszony.

— De csak ha megígéred, hogy jó kislány leszel, s este nem fogsz a kamra felé fülelni, hanem édesdeden alszol, miközen megálmodod a történetet. Valaki legalább álmodjon róla, arról az egészről, mert nekem már álmaimban sem igen járnak vissza az emlékeim. Még a kellemetlenebbje vagy undorítóbbja sem. Hát az úgy kezdődött, hogy. . .

Pattantyús két segédje mindig rúddal emelte a kádakat meg a csebreket a gumikerekű szekérre, mely elé két gömbölyűre hízott ló volt fogva. A bakon ott ült már Pattantyús százhúsz kilós gömbölyűségében, a tornácon széle-hosz- sza-egy asszonya. Pattantyuséknál a segédek is gömbölydedek voltak. Minden gömbölyded és elégedett volt ezen a portán. És minden szörnyű büdösséget árasztott, valami dögletes bűzt. Hiába vitte másod- vagy harmadnaponként a csebreket és a kádakat a dögkúthoz, a bűz sosem takarodott el a környékről.

— Aztán be ne térj a korcsoméba visszaút, mert eltöröm azon a hájfejeden a meregető kanalat! — kárpált az asszony minden alkalommal a tornácról, és Pattantyús szelíden somolygott aprócska bajusza alatt. A legények is fölci- helődtek a csebrek közé, s a fogat lassan elindult. Két-háromnaponként szeke- rezett ki Pattantyús a dögkúthoz, két-háromnaponként úszott végig az egész környéken az a rettenetes szag. Senki nem emelt szót ellene, mert a mészáros látta el az egész környéket.

— Egyszer meg kellene nézni azokat a csontokat vagy miket a kádakban — súgta oda bizalmasan Kardosné talán már századszor Mihálynak. — Ki tudja, mi mindent lehetne ott látni.

— Hagyja már a jófenébe, vén pecsa! — morogta az öreg Mihály. — Aztán maga is mi az anyja valagát eszik naponta?!

A vénasszony azonban nem sértődött meg:

— Na, de azért maga is meg-meghallgatja a beszédeket a szalámijáról. És tudja meg: én szalámit sosem vásároltam nála, mindig csak színhúst.

828