Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9-10. szám - Dobai Péter: Budavár visszavívása, 1686 (irodalmi forgatókönyv)

Maga Szinán aga eközben a falra fröccsenő véri, annak lecsorgó „rajzát" nézi, némán, mozdulatlanul.

16. XIV. LAJOS UDVARA. Kastélyszerű, hatalmas vadászlak, Franciaországban. A vadászat vége: fegyveres férfiak sora vonul el a király és környezete előtt, vállukon kisebb vadak, az őzbakokat, vadkanokat szarvasokat palánk nélküli kordén vontatják el a Nagy Vadász előtt. A Napkirály a futárok felé pillant, int, a nemes ifjak már régóta várakoznak rá. Most megtehetik jelentésüket, s ebből a király megtudja, hogy Budát körülzárták, az ostrom nagy erőkkel folyik, török felmentő seregek közeledését a francia kémek és ügynökök sehol nem észlelték.

— Kár! — jegyzi meg Lajos. S hozzáteszi: — Locus minoris resistentiae: Bécs. Most kellene átkelnem a Rajnán s Ausztria ellen vonulnom, most kellene Lipótot megleckéztetni! Soha vissza nem térő alkalom! Sajnos, lehetetlen, kár, hogy... ugye . . . keresztény királyok vagyunk mi magunk is. Most az összes őrült ott van a Duna-partján . .. Most kellene bevonulnom Bécsbe, onnan azután Sztambulba s helyre állíthatnám a Bizánci császárságot, koronám keleti darabjaként... Ó, kár! Ritka alkalom, soha vissza nem térő! Dehát Versailles is szép! Lipót ugyebár egyben magyar király is?

— Igen, Felség... jól emlékszik Felséged erre a tényre is, amint általában a legjelentéktelenebb történelmi eseményekre is! — mondja az egyik „tanácsadó”, aki még vadászataira is elkíséri a királyt.

— Hogy meglepődne Lipót, Istenem, ha seregeim élén egy szép napon megjelennék Bécsben!

— Bizonyára meglepődne, Felség, mivel Felséged is tagja a Szent Ligának, amiképpen Lipót császár is, alapos meglepetés lenne, ha ahogy Felséged mondotta: „egy szép napon” saját szövetségesét találná ágyúkkal Bécs falai alatt... jegyezte meg az egyik herceg.

— Ja... — nevetett jóízűen Lajos — ... hát igen, sajnos köt a hűség, bár hűség ... ugyan . . Hát a nagyság az nem köt, az nem kötelez semmire, akár többre is, mint a hűség, holmi „ligákhoz”?! Menjünk, jó urak. Éhes lettem, hívják a hölgyeket és hozzák azt a spanyoíföldi cigány jósnőt, kíváncsi vagyok, a némber szerint, vajon Lipótnak sikerül-e majd kivernie abból a világvégi... istenhátamögötti várból a törököket? Mindenki meghal egyszer... hallom, hogy járvány közeleg azok felé a vidékek felé . . . Igaz, ifjú urak?

— Igaz, Felség! — felelik nyomban az ifjú futárok, követek, kórusban.

— Hát akkor reménykedjünk! — mondta XIV. Lajos király a megindult kíséretével*^ hölgyek társaságához.

Az előkelő hölgyek szobái—termei—teraszai felé közeledve, a nagy király még egyszer eltűnődik az előbbieken s az őt kísérő ifjú arisztokratáknak mondja:

— Spanyolországért nem kár . .. Egyetlen dolgot kellett volna meghagyni Spanyolországból: az inkvizíciót. Ausztria más eset. Át kellene kelnem a Rajnán... a nagyság! Nem látunk bele az eljövő időkbe! De lám, mily szép a moseli Marcelline keble! Ó! Marcelline! A te kebleid is milyen nagyok, nagyságosak... szép moseli asszonyállata Istennek! Gyere! Itt jobb, mintha egy sztambuli háremben pancsolnál egy gőzfürdőben, várva, amíg rád is sor kerül...

A nagy király azonban csak a látszat kedvéért mókázik az egyszerű, moseli leánnyal, kinek nagyságos és nagy kebleit meg a Moselvidék borait és hajadonjait dicsérve elvonul az előtte mélyen meghajtó francia arisztokrata főnemesnők sorfala előtt, kik így meghajolnak egyképpen és kénytelen: az ifjú, szőke, nagykeblű moseli parasztlány előtt is: valójában, Lajos a vadászkastély egyik termébe tart, mellette a magasnövésű moseli lány, Lajos int egyik szárnysegédjének, s az nyomban két előkelő úrért siet. Lajos halkan utasítja a két magasrangú hivatalnokot. Világos akcióterv hangzik el, semmi rögtönzés, a király teljes tisztázást akar: 1. kémek, követek és francia önkéntes lovagok utazzanak azonnal mind nagyobb számban a Budát ostromló keresztény seregek táborába;

2., kémek, követek, futárok — alibi üzenetekkel — utazzanak, egy egész „had794