Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Csiki László: Kísértethajók
mondom, e két tudás teremtheti meg azt az egyensúlyt, 'bizonyosságot, mely minden nagy költészet alapja. E két pólus között helyezkednék el Csíki versed. Az egyik oldalon a formának adott engedményt fogalmazza meg: „Tudom, hogy nem csak igazul, de szépen »is kéne, — s a kötet végén ráfelel a meg nem bocsátó igazságkeresés eszménye: „amikor már nincs emberünk ételünk egymást esszük már akkor s a hitet / hegyek közé préselve mint kihaló növények emlék-albumokba szívemben nincs harag és nincsen bocsánat”. Csíki László Kísértethajók című kötete tudatos szerkesztésre vall. A könyv első részében a válogatott versek olvashatók, Majális címmel, míg az újabbak az Űjra- szülőföld cím alatti második részben. A fő címek alatt kisebb ciklusokat alkotnak az összetartozó költemények. Kövessük hát e sorrendben a kötetet, hogy a lineáris elemzés során alkothassunk róla képet. Az első verscsokorból két, ars poetica jellegű darab emelkedik ki. A lírai sokértelműség korszakában nem feleslegesen, a Vers című költemény azt határolja körül, mit nevez ez a kötet versnek: „A fát a versben mindenki érti, / s ha ríme is van, bár sivár, mint keresztútnál, a rímkereszbben, / szemekben összeáll a táj.” Fákról lesz tehát szó, keresztárról, sivár tájiról. Cél az, hogy a verset mindenki értse, ehhez választott út pedig a rímek, a ritmus megformálásán át vezet. Hogy hová? „... a vers ma asszonyom helyén ül, és a vers a lakályos hiány — / Egy idő- vagy versszakban tenyérből fogunk olvasni már.” Élet-költészet ez, melyben a vers a szerelmet, a szabadság hiányát, az időt jelenti. Az ars poetica licencia már egy szellemi világ közepébe ejti az olvasót. Ez az egy mondatot alkotó 13 sor az utolsó két sorért született: 11 sornyi személyes múlt, fájdalmas gyermekem Lékek, melyek a Csikire annyira jellemző oxymoron-formában öltenek testet, mind azt szolgálják, hogy kiegyensúlyozhassák a zárlat iszonyú súlyát: „az igazságnak boldog formát; / kitaláltam magamat.” Kétszeresen bátor megfogalmazás ez: nem elég, hogy az igazság formája az én, de 'hozzáteszi, magamagát alkotta meg. Szentségtörés-e ez, vagy túlságba vitt idealizmus? A könyv első felének központi kérdése ez. S ha figyelmesen olvassuk, látni fogjuk, Csáikinek egyéni válasza van rá. A költő dolga a teremtés, vagyis a felejtés — ezzel a paradoxonnal jellemezhető az a világlátás, mely ezekből a felszólító és féltételes módú, jövő-múlt idejű versekből elősejlik. „Holnap elgondolok egy akkora kék eget, / mely alatt elférek, s megvéd az esőtől”. „Szavakat járok a tájra.” „Előbb egy szót kell feltalálnod arról, ami történni fog vagy megtörténhetik, s az első ember visszatér az első / épen maradt fogalomba . . .”. Talán ez a néhány idézet elegendő arra, hogy érzékeltessük, valóban miilyen fontos számára ez a kimondás általi létadás. Nem egyszerű fantáziajáték. Épp ellenkezőleg: a költő felelőssége és esélye, vagyis szabadsága. Belátása, hirdetése annak, hogy egyén vagy nép, mindnyájan csak azzá lehetünk, amilyennek akarjuk magunkat. Nemcsak az akaratszabadságról van szó. Mindaz, ami számunkra van, már léttel bír. Gyönyörű vigasz, de igaz. Ezért szólalhat meg a haty- tyúdal a kamasz torkából is. Ennek a gondolatikörnek kiteljesítése a Feljegyzések a Felejtés Házából: Megmondtam: Ha felejteni nem lehet, Le kell tagadni. Ha tagadni nem lehet, Ülni kell szemben egy sima fallal, És várni, hogy mi lesz. Én ránézek a falra egy pillangót, Mögötte meglátszik a nyár. Te odanézhetsz egy fát is folyópartot, De leginkább nőket. Mozgathatod. Legyél például szél: 753
