Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Csiki László: Kísértethajók
HORKAY HORCHER FERENC Csíki László: Kísértethajók Három jóbarát, dörgőhangú kamasz mind, kora hajnaliban elindulnak. Hallani akarják a hattyú sokszor emlegetett hattyúdalát. Egyikőjük: sovány szőke fiú, beúszik a mesterséges tó közepén lebegő szigetre; itt altatják a madarakat. Hiába vágja el azonban az ügyeiden állat vékony nyakát, annak egy hang sem jön ki a torkán. Az üléstől sokkos gyerek szeme előtt forogni kezd a világ. Ekkor eszébe villan: társai hiába várják a hattyú énekét. Egy ösztön sugallatára maga kezd énekelni helyette; „Egy ideig tátogott némán, mintha próbálgatná a hangokat, aztán csendesen, elnyújtott torokhangon énekelni kezdett. Egyre erőteljesebben lökte ki magából a dalt. Fújta, fújta, s közben arra gondolt, mi lenne, ha sima, de lassan megkönnyebbült a dalolástól.” Egyetértek azzal a kritikusával, aki ezt az alig négy oldalas elbeszélést tartja Csíki legszebb költeményének. Magam is szívesen olvasnám verseskönyvében is. Nemcsak kivételes sejtető szépsége miatt, de mert archetipikus formáiban mutatja be a kolozsvári költő alkotói törekvését: az elmetszett torkú madarat újra megszólaltatni. Csíki László válogatott és új verseket bemutató könyve, a Kísértethajók, az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság című hosszú verssel kezdődik. Illő tehát, hogy mi is innét induljunk a vele való ismerkedésre. Feltűnő mindjárt a cím is: találgathatunk, miért került a három fogalom közül a legelső az utolsó helyre. Meglátjuk, a vers végére kiderül-e. Az első négy versszak a megszólított, mondjuk az olvasó, meghatározása: „Egyezzünk ki abban, hogy létezel. Egy ideig ez még tagadhatatlan, bár nem ilyen egyszerű . . .” Majd magára tér egy rövid bemutatkozás erejéig: „Elövezetem gondolataitokat, gyerekkorotokat, mítoszaitok istállóiból.” A te és én definiálását csakis a kettő együttállása, vagyis a mi követheti, mégpedig a közös (mítosz—) felejtés pillanatában megmutatva: „Miért is nem vagyunk büszkék a felejtésre, / hiszen azáltal s abban élünk kirakjuk őket, az árvákat, névtelened őket , kijáratunk elé, a halálba / =szerelembe? —”, „Nem férnek egyszerre kisded színpadunkra, / a hurok alá — hát nyugdíjba velük, ugye, érdemesen!” „Végül felejtsük el magunkat is...” „Jó, borítsunk fátylat... magunkra, hogy éljünk.” így borul fátyol a címbéli három szent eszmére is. Mert mit jelent egyenlőség, testvériség? „Mellette megy hősi halott, büdös a csizmája, Balomon a jövendő lator, / pelenkában.” Ilyen a földi lét: az idő és a véletlenek rabja vagyunk. „Csak az idő fejünkbe fűzött rab-cénnaszála. / Csak a véletlen körülmények.” Az egyenlőség nem más, mint egyenlő esély (esetlegesség) az elmúlásban. De talán a szabadság? „Szabadság. Sz — mint Vers. / Mint az Egyenlőség, Testvériség megvalósulása. / Mint önmagunk és az idő percnyi azonossága a szavakban.” A vers itt ért tehát fordulópontjához: ahhoz a territóriumhoz, amely még nem létezik, de ő akarja, hogy legyen, s így lenni fog. Mert nem kell az idő — elég az egyidejűség, nem bánt a véletlen — csak őrizzen az emlékezet. S mindez elég, ha csak szavakban létezik. S hogyan érhető el legalább ez a minimális szabadság? „Most figyelj, / egyetlen szót mondok csupán. / Egyszerűt, vagyis érthetetlent: KÉK. / Sorold, mi jut eszedbe róla, / és felszabadulsz.” A sorolásban a személyes élményen alapuló asszociációk egyre távolabbiak: „Kék autóbusz — a gyerekkorod. / Kék madár. Kék repülés. Kék álom.” Végül minden testiesség, jelentésesség megszűnik: Kék kék. / / Ennyi, 751
