Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)

— Itt van odakint az utóda, tanai- úr, Mária — koppanlja le az üveget az álló- másfőnök.

— Menjen a fenébe.

— Ügy látom, megy is. — Az állomásfőnök vízinövényzöld íróasztalához ül. — A maga volt szobájában lakott — mondja.

— Pszt! — szól rá a férfi, elveszi az üveget az asztal furnér-utánzattá műanyag- borításáról, iszik belőle, kint a lány hátracsavarja kis fejét, nézi, amint odabent a kék ingre csurran az ital, tehéntőgy alakú foltot hagy rajta — „a színtelen vére” —, s az állomásfőnök ugrik, hogy selyem-ujjaival letörölje.

— Ne nyúlkáljunk, bakterom — mondja a férfi. — Törékeny vagyok. Mint egy pillanat, mi? És elmúltam.

Odakint lankadtan permetez az eső — „angyalokat szitál ki az Isten, le a zúzott kövekre, csillogni, csillagom” —, a szél széthasad a villanypóznákon, a sínek mentén siklik, fényesen, bizony”.

— Menj, kérj tüzet — mondja a lány.

— Maga menjen — válaszolja a bolond. — Magának kell.

— Azoktól?

— Főnököm, szokott maga nőket álmodni magának? — kérdezi odabent a férfi.

— Ja, persze maga nem! — Az első „e” hosszasan kirezeg.

Az állomásfőnök szigorúan vonalrácsozott menetlevelet tölt ki, tintaceruzával, vastag fekete gumilapon.

— Ha megfogadja, hogy nem néz rám közben, elmesélem a legszebb szeretőmet

— mondja a férfi. — Üljön úgy.

Az állomásfőnök asztalára görnyedve ül, „hordó-testében biztosan kotyog az aszú szíve”. ír.

— Nahát, hol volt, hol nem volt, mert ha lett volna, nem is mesélném, oké? Dióhéjban ültek, el is fértek, el is fészkeltek benne, elindultak az Óperenciás tenger tükrén, mely a mennybe vetítette fel őket — itt kezdődik a mese, a hétpróba ezelőtt történt és hét karikát nyomott a szemem alá, pohárnyamökat. A szép szeretőnek fényes barna volt a bőre, mint a dióbélnek, az illata is szép kesernyés, de alig érződött: mint víz alól az illat. Csak olyankor, ha feltört belőle, s a fehér húsa bíbor.lóan széttárult. Akkor mintha az orromba költözött volna, bársonnyal bélelte, azóta ott lakik, onnan parancsol, azt hiszi; de mégiscsak az enyém ő. Azt teszem vele, ami tetszik. Örökre vissza kellene tartanom a lélegzetemet, hogy megmaradjon.

— Nehogy meghűljön, tanár úr — mondja az állomásfőnök, valamitől idegesen.

— Odakint az a nőci, az fog megfázni. És félkarú fiút szül, játékautomatát, pókergépet.

Az állomásfőnök visszahajldk vonalazott papírjára, „mint egy rácsos tyúkketrecre; megtapasztalná az ujjúval, hogy tojósak-e”.

— Akarja, hogy palakőkónt meséljem el ezt a nőt? Éppen olyan tompa fényű volt, az illata is olyan, s úgy siklott a bőre. Egy nagy hegyből mosta ki a víz, addig az alatt feküdt, régen holt virágokat nyomott belé a nehéz magasság. De egyszer egy ilyen eső, mint ez itt... éppen egy ilyen mennybéli eső.

— Mondja, ha akarja, tanár úr.

— Les odakintről az a csaj.

A lány valóban nézi őket: akváriumi fényben lebegnek, egyikük, székén félig hanyatt dőlve, mintha elnyúltan lebegne és tátog, a másiknak mintha minden tagja külön szállana, úszna lágyan, karja felkígyózik, lába lassan alámerül a homályba — „egy vízi rengeteg”.

— Olyan nő volt, aki tíz hektár learatlan vizes búzán is eljött értem, hogy a tábla szélében velem maghemperedjen, míg újra síkossá válik a bőre, Mert mire ideért, megöregedett. Mint egy álamban, szétterjedt, beláthatatlanná tágult a testem, valami gyöngyházas fénnyé változottan, s csak a félelem rázott fel: hogy szétoldódom végleg, csupán csonka kis életrajzi darabok merednek ki belőlem, mint visszanyesett fák a hajnali lapályon, vagy nádcsonkok egy őszi tóból.

695