Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Csiki László: Robotkép, avagy egy táj felosztása időzónákra (elbeszélés)
Jön egy ember — „de ez is szalmakalapos'' —^-műanyag boroskorsót cipel, messze lehúzza a kezét, szinte kilógnak belőle az inak. „Nana.” — Miért mennék én be, tanító néni? öreg vagyok én ahhoz... — Egy bogár... — szól utána a lány. —Meg fuvaros kéne. „Nem és nem; a hangulatnak semmi köze nem lebet a valósághoz. Inkább egy asszony jön, három alsószoknyát visel. Miért kell ennek is azt mondani: — Városon már százötven a napszám, nincs magának annyi pénze. — És elbillen a teli talpán.” Mennek, uszályként vonják maguk után a délutánt a porban: piszkos-sötét már az alja, és le is tapossák. „Na, lírából éjfélkor éppen elég ennyi — gondolja a férfi a konyhában. — Indulás! Gyerünk, mert ha nem, utolér, idáig ér az idő. Szóval: áll a lány a kapuban, átsüt rajta a napfény, és nem .talál embert, aki ingyen megölné néki a bogarat — talán pénzt kellene küldenem neki, néha már az is segít —, és állok a tükör előtt, egy ismeretlen című lány lehúzásképével az agyamra ragadva, egy borosüveggel a kiizzadt kezemben, és arra gondolok: ez csak — mégiscsak? — líra, ez még mindig sivár vázlat, az a lány jön már, de még nem él. Nem eléggé él. Teleírt papíremberek... Pedig a lány elindult már, és jön, és jön és jön és meg is érkezik. Kis melle hozzásimul, mert nincs máskihez. Enyhén libabőrös is. Istenem, csak a bal mellét akarom látni, mielőtt bimbóján át beléhátol a golyó. És a búzamezőt.” A lány ekkor — több órával korábban, délután — a jugoszláv válltáskáját tömte. Benne volt a könyv is, aban Verlaine verssora: „II pleur dans man coeur”. Az eső is újra eleredt. A tört fedőcserepeken át koppant le tompán a ipadlás kormos homokjára. A lány elkészült a csomagolással; és ő akkor amott, éjfél után meglátta az arcát. Aprócska orra volt, ünnepi perecként lágyan fonódtak egymásba cimpái, és szeplők is látszottak rajta. A fülén is. A szemébeh pontok csillogtak, mint hegyi patak mélyén az elveszített értéktárgyak: karikagyűrűk vagy manikűrollók, homályosan. Vállára vette táskáját. Keményen kilépett, hogy szinte fájt. A férfi még mindig a hűtőszekrény mellett állt. „Itt van. Hova rejtsem el?” A lány belegázolt a búzamezőbe, kockás szoknyája alá nyúltak az esőben meglágyult kalászok. II. Molto sentimentale Az iskolaigazgató íróasztala alól kiemelt egy vesszőfonátos korsót — nyikorgód —, és töltött két orvosságos tégelybe. — Nem megy? — kérdezte, és cuppogva nyalta ujjáról a rácsurra-nt italt. — Semmi baj — mondta a lány. — Csak kissé megfeküdték a gyomromat. A függöny nélküli, mészfoltos ablakon kékes fény sütött be — „mást megröntgenez Isten” —, s az asztal síkos műanyagborításán -kettőzve látszott, amint felemelik, egymás felé lendítik, majd ki'isszák a tégelyt. „Mi vagyunk a makk király a kártyán.” — Nohát — mondta a férfi. — Bizony. „Olyan, mintha egyszeriben, hirtelen vastagodott volna el így — gondolta a lány. — A durva húsa alatt vékony és síma kell, hogy legyen. A városban vasárnap biztosan hajat is többet visel az Okos fej én, és karcsún járkál, sárga cipőben. Hétfőn hajnalban, amikor visszatér, az állomási budiban veszi magára ezt a sok idegen, sápadt húst, aztán beül ide, és les a teste mögül.” — Töltsék? — Bizony. Ne féljen, Másodszor már nem fog iberúgatni. — Mária! — sóhajtotta az igazgató, s mélyre ejtette súlyos fejét, kis párafoltot lehelt a hideg asztallapra. Közel hajolt a tükörképéhez — „most a régi, a nagyobbik szemét keresi” —, figyelte -magát, amíg el nem tisztult előle a folt, akkor elmosolyodott és megszólalt: 689
