Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Deák Tamás: Száz év Madách (esszé)
Ám ami igazán kétségbeejtő a Tragédia falanszterében, az bizony megvalósult már a centenáriumig. Ádám: Mondd, mi hát az eszme, Mely ily népbe egységet lehet, Mely, mint közös cél, lelkesítni tud? Tudós: ' Ez eszme nálunk a megélhetés. Akárha egy amerikai felelne a váratlanul betoppanó marslakónak. Akinek aztán türelmesen elmagyarázza a mai napilapok tudománypolitilki törzsanyagát, a holnapi emberiséget fenyegető veszélyeket: az ásványi kincsek meg az energiaforrások elapadását, a napenergia megfogyatkozását. „Fűtőszerül a víz ajánlkozik, / Ez oxidált legtűztartóbb anyag” — világosítja fel a falanszter tudósa a döbbent Ádároot. Nincs olyan népszerű tudományos kiadvány manapság, ami ne ugyanevvel vigasztalná az energiahiánytól megrettent olvasót. Korszerű amerikai elmélet, ha jól tudom, az is, hogy a legújabb ipari forradalom célja maga a termelés; annak meg a továbbtermelés. Ami viszont újra megfcerül- hetetlenné teszi a mindenkori filozófiai kérdésföltevést az emberi élet céljáról. Madách nem kerülte meg, sőt felelt is rá. Az eszmék s a nevükben vállalt emberi élet célja, s a fejlődés egyedüli értelme a „küzdés maga” — mindegy, miért. A cél voltaképp mi is? A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja a küzdés maga. Ezt megint csak Ádám mondja — noha Luciferhez illene. Mint az a végletesen kiábrándult gondolat, amit Ádám így summáz, még csak nem is letörten — önérzetesen: ... mindegy, bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt, Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában, hatott-e, Előre vitte az embernemet. Ez vitte előre? Hová? A nem-implikált szemlélődésnek erre a dermesztő jéghegyormára nem tudom követni Madáchot; megfagyok belé. Ádám pályafutása a hatalmas költeményben kétségtelenül a legnagyobb karrier: „Első, utolsó ember a világon”. De nem látott egyebet a jövőjében — az eszkimó-nyo- morodottsághan — sem, mint „... ádáz sorsomat: / A hasztalan harcot.” Ami ritka állításai közé tartozik. Elmondható, hogy Ádám nem akkor figyelemreméltó, amikor állít valamit. Igazán emberi, megindítóén nagyszerű benne az, hogy úgyszólván mindig kérdez, s hogy a lényegről kérdez, fáradhatatlanul, csillapíthatatlanul. S ebben a tisztessége is. Mert csak a kérdező ember a bátor, s csak az érdemli meg, hogy bízva bízzék. Madách nem bízott, pedig megérdemelte volna. Benne a szellem tisztessége üdvözült, oly magaslaton, melyhez nem érnek föl a múlandó viták. 63
