Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Kovács István: Omér pasa, Vladimír Páral: A képzelet hídja, Vladimír Ferko: Volt egyszer egy mesterség
ve is, amely tárgyát, tagolódását, témaközelítését illetően a Magyarország felfedezése köteteivel rokon. Megismernünk a közös hagyományokon túl már csak azért is érdemes, mert az elmúlt negyedszázadban a magyarországi drótosság utolsó képviselői is felkerekedtek — a leghosszabb vándorútra. Közülük én is ismertem egyet, aki Borsod megye falvait járta a negyvenes-ötvenes évek fordulóján. Nem emlékszem, hogy önmagát hirdette-e drótostótnak, mint a közeli villanydúc tetején világra orroló és szájaló hangszóró élő, mozgó változata, vagy a falu lakói mondták annak. Bárki is mondta, ezzel nem etnikai hovatartozását, hanem a szakmáját jelölte. A mi drótosunk egyébként is magyar vagy magyar cigány lehetett. A magyar szó fogalmilag egy népet és egy foglalkozást kapcsol össze. Eredeti jelentésében pontosan tartalmazza azt, amit a könyv szerzője így jelöl: „...a drótos, ... a drótosmesterség... a Felső-Vág-mente népének egyedülálló foglalkozása”. Vagyis, ahogy több helyen is kifejti: a drótosság kizárólag a szlovák nép mestersége. S genezise is mennyire mindennapi: „A szemfüles ember észrevette, hogy a drót nem tágul úgy, ahogyan a spárga, évekig kitart, s ez az igen egyszerű technológia összekapcsolódott az ősi hefteléssel, ami alapjában végtelenül egyszerű dolog: a repedés mindkét oldalán árral lyukat kell fúrni, a drótot keresztülhúzni, szorosra húzni, a lyukacskákat betömni, és az edény úgy szolgál tovább, akár az új. Joggal feltételezhetjük, hogy kezdetben mindenki maga javítgatta az edényeit, de később törvényszerűen bekövetkezett az a pillanat, amikor a szomszéd hozta helyre a csorba bögrét, persze viszontszolgálat fejében.” Aztán valaki „ ... egyszer fogott egy darab drótot, árt és fogót, vette a tarisznyáját, és elballagott a szomszéd faluba..A drótosság szakmaszerű művelői aztán kirajzottak szülőföldjükről, jellegzetes öltözetükben, szerszámaikkal bejárták a monarchiát, bebarangolták Európát, sőt az egész világot. Joggal írja Vladimír Ferko: „...egyedüli képviselői voltak egy kicsiny nemzetnek, melyről a világ mit se tudott." Volt, aki milliomos lett, többen voltak, akiket elemésztett kilátástalan sorsuk. Mindenesetre keményen meg kellett dolgozniuk, hogy önmaguk fenntartásán túl családjukat is támogathassák a távolból. Hiszen ez volt vándorlásaik voltaképpeni értelme. A drótosoknak nem volt rossz hírük a nagyvilágban. Különösen Oroszországban fogadták őket szívesen, ahol amellett, hogy munkájukat, szorgalmukat megbecsülték, szláv közösségi érzésüket is felkeltették, táplálták. Az ott végzett munka anyagilag, erkölcsileg egyaránt kifizetődő volt. Nem véletlen talán, hogy az egyik drótos fia, a tehetséges Alojz Kurucár cári titkos tanácsosságig vitte, Imrich Datcár pedig az olajkitermelést és feldolgozást forradalmasító milliomos lett Oroszországban. A drótosmesterség jóval többet jelentett az edényjavításnál. J. Holánik Bakel’ kosárkáinak, Alexander Hozák tálcájának és mások művészi munkájának a kötetben közzétett színes fényképei is jelzik, milyen csodálatos műalkotásokat hoztak létre avatott kezek és szellemek a drótról Nem beszélve a Hunéik és Krutosik katalógusában is hirdetett mindennapi használati tárgyakról. (Európa, 1985) 672
