Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
„Még most is meggondolhatnám magam!” — villant át az agyán, de a következő pillanatban már Társait Meggyőző mellébe vágta a kést. A vér sugárban fröcskölt rá. A férfi feljajdult, valamit mondani akart, de ő irgalmatlanul újra meg újra belevágta a kést. Az élettelen test lecsúszott az ágyról, Jóreményű felült ágyában a zajra. — Mi az? — kérdezte riadtan. Odaugrott hozzá, és a torikába szúrt, a vér az arcába fröcskölt. — Ez a hála? — üvöltötte az. — Nincs többé Felhőkakukkvár! — tehetetlen dühvei ugrott neki, addig kaszabolta, míg az el nem hallgatott, a földre zuhanva. A szenvtelen arcú Hold nézett vele farkasszemet. — Dögölj meg te is! — vágta hozzá a kést. Hatalmasat csörrenve tört szét az ablaküveg. Az ablakkeretek között megmaradt szilánkokon fennakadt a Hold egy-egy darabja. — Istenem, látsz engem? — rogyott térdre. — Elkövettem a legnagyobb bűnt is érted! Szólj hozzám, kiérdemeltelek! Válasz nélküli volt a világ. Két holttest feküdt vérben a szobában, és ő térdelt Istenre várva, csak a Hold kínlódott a szilánkokon, a törött ablakdarabok között tátongó sötét lyuk félé igyekezett. — Gyere, segítek! — állt fel. Kiszedte az ablakdarabokat, a Hold, huss! fel az égre, és gyorsan el is tűnt a felhők mögött, követték a humyori csillagok. Üres lett az ég. — Gyilkos vagyok! — Rémület kerítette hatalmába. Átfutott a szobájába, összekapkodta a holmiját. Éktelen madárcsiripelést hallott, a képekről leszálltak a madarak, és üldözőbe vették. Hova, hova? Csak az ő szobájukon keresztül mehet, körberöpdösik a madarak a holttesteket, majd őrá estek, de jó, hogy a Holdnak kiszedte az ablakdarabokat, fáj ez a láb, de földet ért, futni, futni minél messzebbre . . . 12 A szívéig hasított a döbbenet, hogy nincs fia, és ő fosztotta meg magától. Ha úgy járt az ő fia is, segítség nélkül, mint az az ajtó és a (ház fala között gyalogló fiatalember? Akkor azt csak egyedül néki köszönheti. Nem, nem! — hes- sengette el magától a gondolatot. Csak így tehette! Csak így? — kérdezett önmagára. Hiszen bárki kételkedhet benne, hogy ő egyáltalán szerette-e a fiát. Épp azért kellett magától elidegeníteni, mert szereti! Meg kellett mentenie az életnek, az élet pedig nem a cigányoké! Ahhoz a fiatalemberhez sem jött soha senki, jaj, most mit tegyen? „Csak láthatnám, ha messziről is — babusgatta magában a fájdalom feloldását —, hiszen már négy éve nem láttam. Akkor könnyebb lenne. És ha elfelejtett, ha szégyell majd a társai előtt? Hiszen azt akartam! Nem baj, csak lássam, hogy él, hogy egyáltalán van, az én fiam. Több nem is kell nekem!” Most fájt neki, amikor a szobatársa odament hozzá: — Ne szomorkodjon, látja, engem is itthagyott a fiam, azt mondta, hogy értem jön, de azt várhatom! — Nem jól van ez valahogy — mondta inkább magának, mint az asszonynak. A vizitnél a főorvosnak, aki megkérdezte, hogy miért sír, azt válaszolta: — Hiányzik a fiam. jó lenne látni! 637
