Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Holdosi József: Az utca Mózese (regény, befejező rész)
Cigányférfit akar férjéül, akitől gyerekei születnek, de ezért el kell hagyniuk őshelyüket. Könyörgött neki mindenki, ne tegye ezt velük, mi vár rájuk a vándorlás során? „Tudom, hogy meg fogok öregedni, de boldog asszony leszek!” — hajtogatta. Ki is nézte magának Cigánydaliát, aki majd beköti a fejét. „Nem teheted ezt velünk!” —hajtogatták, de ő hajthatatlan maradt. Elhagyták hát szülőföldünket. Ősanya boldog asszony lett, ők pedig éheztek, pusztultak. Nem lehetett észrevenni a fogyatkozást, mert ő csak szülte, szülte a gyerekeket, végül csak az ő fiai, lányai maradtak. Cigánydalia félve nézte, hogy testvérek lesznek testvérek szeretői. „Le kell telepednünk” — határozta el. — „Várjatok meg, három nap múlva visszatérek!” — hagyta el őket. Egy völgybe ért. Csend volt, madarak röpködték körül. Egy forrást talált, ahol szomját oltotta. Bejárta az egész völgyet, tetszett neki, csupán akkor ijedt meg, amikor egy mély gödröt talált, aminek a fenékét nem látta. Az ősanyára gondolt, ha meglátja, rögtön továbbot parancsol. Elhatározta, hogy egyelőre nem szól senkinek róla. ősanya azonban addig nem engedte letelepedni őket, míg Cigánydalia körbe nem vezette a völgyön. A feneketlen gödörnél felkiáltott: „Nem maradhatunk itt, halottakat látok a gödörben, kifehéredett a csontjuk már! Az övék ez a völgy. Nem hagynának bennünket békén éjszakánként. Azonnal szólok a többieknek, megyünk tovább!” „Azt nem teszed meg, inkább megöllek!” — mondta Cigánydaüa, és beletaszította a gödörbe. — ősanya elhagyott bennünket, visszatért jegyeséhez az Istenhez — mondta a többieknek. — Ezentúl az én parancsaimnak kell engedelmeskednetek. Első dolgunk az legyen, hogy a gödröt betemessük! Egy év alatt be is temették, néha mintha ősanya jajgatását hallották volna, de Cigánydailia lehurrogta őket. Hát így kezdődött, bűnben, az utca története. Vidd el a könyörgésünket Mózes ...” „Menj már, bolond vénember!” — rángatják el mellőle. Sorra jönnek a férfiak... „Annyi mindent kellene üzennünk, hogy nem is tudjuk, mivel kezdjük. Ha találkozol Istennel, mondd meg neki ...” „Mit?” — próbálkozik megtudni tőlük, de már az asszonyok jönnek, de alig jutnak szóhoz a sírástól. „Mondd meg ...” — csak ennyit ért. „Mit?” — kérdezné, de nem jön ki hang a torkán. A lányok érkeznek meg: „Milyen szép vagy még így is, Mózes! Jó lenne, ha köztünk maradnál, szép szavakat suttognál nekünk a szerelemről. . . Mondd meg Istennek, mondd meg ...” Nem jön ki hang a torkán. Kisfiú hajol fölé: „Milyen szép a hajad, apám, hadd simogassam meg!” Visszahőköl. — Hiszen te kopasz vagy, becsaptál! — Elhúzódik tőle, de aztán újra fölé hajol. — Kérdezd meg Istentől, hogy miért nem volt férfi utolsó éveiben az apám? Nem tud nyögni sem, kicsordul a könnye. Ráfagy az arcára. 632
