Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Deák Tamás: Száz év Madách (esszé)
maiatlansága, miközben Lucifer ott settenkedik, s arra vár, hogy végre szóhoz jusson : hűvösen kiszámított írói fogás. Madách már itt megteremti vele azt a felülnézeti távlatot, az elmélkedő distanciát, melyet mindvégig megőriz majd. Filozofikus távlat, nem költői; a nagyon tudatos művek hidegségét árasztja, melyet nagyritkán hevítenek csak föl a lázadás meg az elkeseredés fortisszimói. Amikor azonban ezt a szuverén írói távolság-tartást, rálicitálva, a magúikéval itóldják meg az „elidegenítő” rendezések, egyszeriben felborul a mű hibátlan egyensúlya. Nem ajánlatos Madách felülnézetét még fentebbről szemléltetni, avval a tudálékos vigyorral, mely kínosan jelzi, hogy a színrevívő belesebbnek képzeli magát az alkotónál, s a maga iróniáját finomabbnak. Ebben a költeményben szinte minden tényező magas szinten él és működik — még kifejezésmódjának helyenkénti csikorgása is valahogy a fülünk hallatára kifejlő gondolatokhoz tartozik, akár a szülési fájdalmakhoz a jajongás. Az lett volna a művészietlen, ha Madách kellemes szöveget kanyarít ezekhez a gyötrő töprengésekhez, melyek mintha kifacsarnák a különböző motívumokban rejlő, bontakozni készülő eszméket. Némelyek az európai gondolkodás ősvilágára, s az abból évszázadokon át lassú konoksággal kiharcolt eredményekre utalnak vissza. Am ezek az eredmények, természetük szerint, néhol az eredménytelenség foelismerései. Luciferi felfogás az ag- noszticizmus, az az ismeretelméleti fenntartás, mely tagadja, hogy az objektív valóság maradéktalanul megismerhető volna — de épp a tudományok mai állása szerint valószínű, hogy van benne igazság: Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végig észleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra főni rá nem ér. Madách nagyszabású koncepciójának ez a belátás a filozófiai önfegyelme. A nagy bölcselők sem állították, hogy mindent értenek. Az Ész önmaga vizsgálata során állapította meg elvi határait, melyek e gondolat-rendszerékben akkor is érvényesek, ha a gyakorlatban a megismerési lehetőségek úgyszólván korlátlannak tűnnek. Einstein relativitás-elmélete óta ennek a megszorításnak a természettudományokban is helye van. Meghökkentő, hogy Madách mintha erről is tudott volna: Minden, mi él, az egyenlő soká él, A százados fa, s egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, Midőn napszámát s vágyait betölté, Nem az idő halad: mi változunk, Egy század, egy nap szinte egyre megy. De a dolgok viszonylagosságának felismerése a Tragédiában nem a természet megoldhatatlan kérdéseit firtatja (bár mellesleg azokat is). Madách a mű szellemi térfogatát, a történelmet is relatívnak látta, jócskán meghaladva e szemlélettel századának történelemfilozófiusait, Hegelt is. A hetedik színben Ádámot mint Tankrédot kérdi Lucifer: mitévő lesz, ha majd a nép nem hiszi többé, hogy vezér? „Hol a szellem van, ott a győzelem” — feleli Ádám. „Lesújtom.” „És ha szellem nála is lesz?” — hangzik Lucifer replikája. Ami bizony példátlan gondolat a 19. századiban: hogy adott helyzetben mindkét küzdőfélnek igaza lehet. Henry Kissinger, aki szerfölött járatosnak bizonyult, nemcsak mint politikus, de mint hivatásos történész is a veszélyes helyzetek megítélésében, azt mondotta egy alkalommal: a legnehezebben megoldható konfliktusok azok, melyekben mindkét félnek igaza van. Nem csoda, hogy Kissinger tud erről —, de hogy Madách is tudott róla, ez bizony fölér egy csodával. * * * 57
