Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk előtt (kisregény)

— Mennék.

— Ha gondolod Egy villanásnyi mosoly ragyogta be Nádai arcát, szőke haját dacosan, vagy kacéran dobta meg, sose fogom megtudni. — Gondolkozz az ajánlatomon.

— Azt hiszem, elfogadom.

Enni valahogy nem igazán tudtunk. Néztük egymást, ketten voltunk, köny- nyű volt kitalálni, hogy egymásra gondolunk. A kettős gyomoridegesség, mint kölcsönös szerelmi vallomás? Még nem hallottam ilyet. Megérinthettük volna egymást, mondhattunk volna akármit, lefekhettünk volna a szőnyegre, birkózhattunk vagy táncolhattunk volna, beszélhettünk volna Svédországról, a mieinkről, apánkról, anyánkról, gyerekekinukról, bérekről, árakról, javakról, eszmékről, erkölcsökről, politikáról, művészetről, sportról, ételekről, italokról, akármiről — de a ki nem mondható felelősség, a vállalás pillanata megszüntette a kimondható szavakat. Néztük, hallgattuk egymás sűrűsödő, majd szétgomoly- gó gondolatait, s értettünk mindent. Ugyanarról hallgattunk. Mintegy emlékeztetőül jegyzem meg: ,,almavirág volt ez a perc, almavirág.”

— Igen? — kérdeztem, végül, összefoglalásként.

— Igen — mondta ő, habozástalan.

— Holnap hívlak.

— Van egy közvetlen számom, azon könnyebb.

Fölírtam a számat, elköszöntem anyukájától, ő kikísért a kapuig. Egyszerre csókoltuk meg egymást, fokhagymaszagúan.

— Fázom — mondta búcsúzóul.

— Megyek már.

Nádad ott állt a kapuban, néha visszafordultam; még mindig. Megszaporítottam, s megnyújtottam lépéseimet, egy füst alatt, a Hőközpont óriás kéményének füstje alatt.

Az első telefonfülkénél megálltam, felhívtam Judit nővérét.

— Skurcz vagyok. — Vártam.

— Már vártam a hívásodat — mondta nagyon lassan Judit hangja. Szóval él. Megint nem sikerült neki. Megkönnyebültem, de sajnáltam is.

—- Hogy vagy?

— Holnap vissza kell mennem az idegosztályra.

— A Jánosba?

— Nem. Hárshegy.

— Majd meglátogatlak. Add ide Erikát.

Megjött, elég hamar, Erika hangja. Rekedt volt és nazális.

— Mit akarsz? — kérdezte sok ingerültséggel, támadóan, az a biztos.

— A munkahelyemen . .. miért mondtad, hogy Judit meghalt?

— Hogy boldogok legyetek! Te is, meg a csavargó barátod! Hogy örüljetek, hogy nincs többé gond vele! Itt marad nálunk! Ezt már eldöntöttük Dezsővel, lesz helyük a gyerekeknek. A lakásból meg kdtakarodsz.

— Természetesen. Viszontlátásra! Vigyázz a gyerekekre . . .

— Bár sose látnálak! Szervusz.

Hát, az lettem, amire szántam magam, mindig. Ki fogom adni a gondolataimat, Nádainak, majd elmondok mindent, amire emlékszem. Más leszek, másik életem lesz. „Lesz még egy életem” — így mondta Nádai? Azt hiszem igen.

Már csak egy válóper van hátra. Addig nem mehetek Nádaihoz. Akkor még a láthatást is képes elvenni a bíróság. Akkor a gyerekeim . , . vigyázni fogok. résen leszek, fogadkoztam.

612