Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Tőzsér Árpád: Örvénylő időkben (vers)
lapjai közé préselve várta, kifeszített szárnyú halottlepkeként, feltámadását. De mit szaporítsam a szót? Tíz perc alatt — míg vártam, hogy én is oda kerüljek a guruló kút közelébe — többet megtudtam háztömbünk lakóiról, mint ott-lakásom tíz éve alatt. A kút közös élménye közelebb hozott egymáshoz bennünket, mintsem tíz lakógyűlés. S az ismerkedés nem állt meg. Másnap a mozgókút megint megjelent, harmadnap megint, s mindez hónapokig tartott. A vízért járás közösséget szervező esemény lett az utcánkban, pontosan úgy, ahogy az volt a gyermekkorom ivókútja is. A kútra járók között idővel K. Paulát is megleltem, habár most valószínűleg nem K. Paulának hívták, mint ahogy a sorban mögötte izzadó tizenkétéves forma kamasz sem én voltam, de én is lehettem volna, s nem kellett különösebben megerőltetnem magam, hogy a kicsit odább pusmogó két asszonyságban B. Marira és Cs. Fánira ismerjek, s tudtam, hogy Mari néni azt újságolja Fáni néninek, hogy Vak Béla (természetesen nem a király, hanem egy húsz holdas gazda, aki azonban neves elődjéhez hasonlóan csakugyan vak volt mindkét szemére, s akit a hataloméhes vad rác Ilona, akarom mondani a felesége csak akkor engedett maga mellé az ágyba, ha a húsz holdból a telekkönyvben időnként az ő nevére íródott egy-egy darab), szóval a két asszony arról pusmogott, hogy Vak Béla tegnap megint ráíratott egy lánc földet a gyalázatosra, s láttam a komoly kaszásokat is, amint a távoli kalászokra tartva itt merítették meg korsajukat, s itt engedtek vizet a tokmányba a kaszafenéshez, asszonyaik itt beszélték meg, hogy mit főznek s hová, a határ melyik részébe viszik az ételt aznap, a legények s lányok pedig itt váltottak szót, látszólag semmiségekről, de minden semmiségben ott volt a „szeretsz — nem szeretsz?” ősrégi diszjunkoiója. Te pedig, kedves barátom, valószínűleg már sejted, mért mondom mindezt itt el, minek e nagy kitérő, s a tanulsága hogyan kapcsolható a mondandómhoz: ■Ott, akkor utcánkat nem a közös nyelv, hanem a közös élmény tette faluvá: közösséggé. Most sem a nyelvvel van hát baj, hanem az élményeinkkel, azok váltak valahogy privát üggyé. Eddig csak saját percepcióink voltak
