Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Laczkó András: Az önértékelés kétségei (Berzsenyi Dániel "Életfilozófiá"-ja)
más-más viszonylatban erősítik az ideálosság hat-mániás képzetét, aminek .megfelelően a költő szavait a bölcs felismerések „összehangzó vegyületévé” formálta. Vagyis a versben rögzített fejlődési folyamat ambivalens. A boldogság igézetéből indul („Rózsapárnán szenderegtem / Cypris ambrás ölében”), hogy a változások tényének leírásával („A rózsakor elrepül”) már a harmadik lépcsőfoknál eljusson a múlandósághoz („Pályám vége közelít”), illetve a megmérettetéshez („Légyen álom, légyen bíró”). Itt jutott el a hangulat és költői magatartás nézőpontjából a legkényesebb területhez: ha szándéka nem bánatos, elégikus visszatekintés írása, akkor önigazolásként (s az olvasó meggyőzésére) alternatív módon kellett szembeállítania eredményes és kevesebbet produkáló cselekedeteit. Hangulatilag a bánat („Sírjak-e, hogy életemet / Jól használni nem tudtam”) és a tettek bizonyosságának felismerése („Ismét a múltat követném”), valamint a boldogság ízének felidézése („Az ifjúság örömeit / Lelkesedve öleltem”) és az el nem ért eszmények („S ah, hazámra nem .Ismértem!”) rezignációja határolja körül az önvizsgálatot. A vers lezáró szakaszaiban az ambivalencia szükségképpen csökken, s egyre inkább az önmegerősítésre került át a hangsúly, arra, hogy amit végzett, akár örömteli („Megcsókolgattam rózsáit”), akár nehézségeket támasztó („Megizzadtam vaspályáit”), azzal végső soron elégedett („Ha örök időket élnék, / Ezeknél többet nem érnék”). Ha az Életfilozófia a IX. versszakkal véget ér, akkor .a hangulata kizárólag optimista. De a hozzátett tanulságban, összegezésben a hármas tagadás („nem siratom”, „nem borzadom”, „niem zúgolódom”) arra mutat, hogy a költő alapjában mégsem bizonyos megélt, látott és végzett munkája teljes értékében; belülről valamiféle más megítélés is mocorog, más hangot kíván, de a harmóniaigény nem engedi kitörni. A vershangulat híd-jellegét (lásd Schiller versében a boldogság és öröklét közötti sötét hidat), s a jelzett „összehangzó vegyület” minőségét — a német költő hatásán és Berzsenyi pszichikai állapotán túl — életrajzi tények is erősítik. Ilyen a birtokosi eredményesség. „Az én iparkodásomoak gyümölcsét lassanként megérni látom”, írta édesapjának közvetlenül az Életfilozófia megszületése előtt. „Ezidén, ha az ára mindennek így marad, húszezret könnyen beveszek. Ez ősszel ismét két szőlőt vettem ... s úgy reményiem, hogy jó terméssel ezentúl ezer akó borom megteremhet... Az én szőlőm már most egy közönséges falunak jövedelmiét adja nékem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántam.” Örömét növelte még — amiről ugyanebben a levélben szólt —, hogy „munkája” (verseskötete) jó kezekben van. Ugyanakkor hangulatára kedvezőtlenül ható tényező a pénz, illetve az általa megváltoztatott életfelfogás terjedése. Hatásuk, következményeik egyensúlya a költemény írásakor még nem borult fel. A MŰFAJ: ELÉGIA VAGY „FILOZÓFIAI DAL”? Az Életfilozófia abban »az alkotói szakaszban készült, amikor a versek hangulatilag egysíkúbbá váltak. Az egyneműség — Berzsenyi szavaival — „szomorú együgyű tónus”-t jelent, s jellemzője a lélek magába zártsága és az elégikusság. Az elégiáról a költő, általa forgatott kézikönyvekből, kétféle ismeretet szerzett: a magyar, latinos imitációs klasszicizmusnak megvoltak a tanai erről iá műfajról, de olvasta ugyanerről Schiller meghatározását is. Az előbbi szerint az elégia gyászos vagy elszomorító témáról szóló ének, amibe esetleg panaszok keveredhettek, s az ódától lágyabb, érzelmesebb hangja, valamint versformája (disztichon) különítette el. Ez a merev, külsőségekre figyelő szabály nyilván nem alkalmazható Berzsenyi költeményeire. Sokkal inkább >az, amiről a nagyhatású német költő egyik prózai írásában szólt: „Ha a költő úgy helyezi szembe a természetet a mesterkéltséggel és az eszményt a valósággal, hogy az elsőnek ábrázolása túlsúlyban van, és a benne való gyönyörködés uralkodó érzéssé válik, akkor elégikus költőnek nevezem.” Az elégiát és az idillt Schiller rokon válfajoknak tekintette. Az elsőként említett műfajba olyan költeményeket sorolt, amelyekben a természet és a poétái ideál úgy lesz bánat tárgyává, hogy a „N.atur” elveszítettként, az „Ideal” el nem értként tűnik elő az ábrázolásban. Hangsúlyozta, hogy elégikus bánat az ideál által fölébresztett 569
