Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Sümegi György: Cseh Gusztáv kolozsvári képíró
SÜMEGI GYÖRGY Cseh Gusztáv kolozsvári képíró Ilia Mihálynak A tavalyi hideg tavaszvégen, a szinte deres nyárelőn — rossz szokásom szerint — hetekig hordoztam magammal táskámban a megírandót: Cseh Gusztáv kolozsvári grafikusművész legutóbbi sorozatáról, a Jeles házakról. A rajzoló azidőtt Budapesten is volt orvosi kezelésen s már-már betegsége jobbrafordulásában lehetett bizakodni hazamenetele után; az utolsó hírem szerint elment vidékre dolgozni. A hír mögötti olvasat szerint: talán jobban van, talán fölépül. Aztán váratlanul hasított a reménykedésbe a halálhíre: Meghalt Cseh Gusztáv grafikusművész (Magyar Nemzet, 1985. június 22.). Csak a július 1-én megkapott gyászjelentésből tudom, hogy nekrológja itteni megjelenése napján kísérték utolsó útjára a június 19-én meghalt 51 éves grafikust „a rézkarcain megörökített főemberek közé”. Írni, üzenni, a hátrahagyott művet mérlegelni már csak az utókorából lehet. A címzett végérvényesen a Házsongárd árnyas fái alá költözött, Erdély szívszorítóan gazdag pantheonjába. Oda üzenem-üzenjük utánad: legyen könnyű Neked az a föld . . . Főember volt ő maga is; nemcsak a mutatósnak tetsző stílfordulat miatt írom így; valóban az volt, az erdélyi képzőművészet, pontosabban a grafika egyik főembere. Munkássága majdnem teljes értékelését adja Kántor Lajos kismonográfiája (Cseh Gusztáv. Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1983. Korunk Galéria), amit alig-alig kell majd új vonásokkal, csupáncsak az utóbbi két éve termésével kiegészíteni. A két és fél évtized alatt gyarapodott életmű, a sokágú rajzolói, tipográfus!, könyvtervezői, grafikusi és tanári munkásság lezáródott és befejeztetett — csupán néhány ponton maradt töredékes. Szép szándéka volt pl. a Hatvan föember (1977— 1980) és a Jeles házak (1982—1984) rézkarc sorozatát hármaskönyvvé bővíteni. Rajzos hármaskönyvével a neki is példaadó Kos Károly irodalmi Hármas könyvének képekkel teremtett párdarabját szerette volna talán létrehozni. A szándék, a főembereket s jeles házakat képpé teremtő igyekezet benne gyökerezik Erdély történeti és művészeti múltjában. Elég csak visszagondolnunk Barabás Miklósra (1810—1895), Sikó Miklósra (1818—1900), Szathmáry Pap Károlyra (1812— 1887), s az őket megelőző, majd követő vándorfestőkre, akik számos erdélyi nemes, főember, köznemes, művész és szellemi ember arcmását elkészítették. A 20. századi erdélyi képzőművészetben, több életműben is fölerősödött főleg a kortársak (írók, tudósok, színészek és más múzsát szolgáló művészek) képi megrögzítésének a gyakorlata. E terrénum különösen gazdag része, ha úgy tetszik, aranyága iaz erdélyi szépművészetnek, még akkor is, ha gyakorta mechanikus lerajzolások, aprólékoskodó modell-fény- képezések is az elkészült arciképék. Ide tartozik iNagy István arcképgalériája ugyanúgy, mint Márton Ferencé, Zsögödi Nagy Imréé (Dsida Jenőtől Tamási Áronig, Sütő Andrástól Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig), László Gyula Kortársaim sorozatának egy része, Gy. Szabó Béla fametszet-aromásai (Kós Károly, Kelemen Lajos stb.), Kós Károly történelmi képmásai, a kartárs Plugor Sándor ceruzarajzai (Szilágyi Domokos, Farkas Ádám stb.), — hogy csak a legismertebbeket, az emlékezetből gyorsan össze- fűzhetőket 'említsem. Cseh Gusztáv két sorozata inspirációjának lehet egy ilyen közvetett, az edélyi najzművészet ismeretéből-ösztönzéséből adódó, százalékosan sem jelentéktelen hányadú eleme. Erősebb lehet persze a felnőttként fölismert szülőföldhöz (apja szülőfalujához, Alsócsemátonhoz és a tágabban Erdélyhez) való ragaszkodásból adódó elhivatottság és ugyanezen a fonálon a személyére-tehetségére vonatkozó feladat-meg562
