Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Osztovits Ágnes: Hódolat a dilettánsoknak (Bulat Okudzsaváról, új regénye kapcsán)
áldozata lesz. A háború második hazájától fosztja meg, ahol, úgy hitte, kiteljesítheti önmagát. A regény harmadik része, Varvara Volkova naplója egyértelmű írói remeklés, figurateremtő bravúr, az intim műfaj lehetőségeinek maximális kitágítása. Varvara, ez a hihetetlenül érzékeny és érzelmes asszony, aki a titokzatos megérzések és a hűvös ész embere egyszerre, óriási utat jár be a regényben, s útja tanulságairól érett fejjel, keresetlen őszinteséggel, ifjúkori önmagát csodálva és megvetve számol be. Életének minden lényeges fordulópontján kudarcot vallott. Emberfeletti kitartással kutatott Szvecsin úr után, hogy egy viharos esküvővel és válással lezárja élete nagy szerelmét. Későn döbben rá, hogy a Franciaországban nevelkedett nyugtalan szellemű Szvecsint nem 'kötheti meg gubdnői birtokán, hogy férjéből nem csinálhat földesurat. (Közbeszólt a történelem). A második nyilvánvaló kudarc jobbágyai lázadása. A felgyújtott házból kimenekül ugyan, sőt később a lázongókkal építteti újjá a kúriát, de már vérében van a rettegés, s nemcsak az övében, ártatlan kislányáéban is. (Az európai változások szele szétrombol egy illúziót, a jóságos úrról és alázatos rabjairól szőlő elképzeléseket.) A harmadik kudarc Opocsinyiin tábornok elvesztése. (A háború nemcsak a testet csonkítja, a hitet is megingatja.) A negyedik Szrvecsin metamorfózisa. (A francia seregek Moszkvából történő kivonulása után Varvara a lányával együtt felkeresi Szvecsin házát, ahol megtalálja Louise Bigarre levelét, melyben a kisasszony belátja, hogy nem vetélkedhet a szobában függői női portré hölgyével, azaz Varvarával. Feltámad tehát 'benne a remény, hogy jelent még valamit hajdan imádott férjének. Ám a létrejött találkozás, Szvecsin metszőén éles kioktatása, melyből kiballik régi elveinek tökéletes megtagadása, minden illúziót szertefoszlat. Szvecsin a moszkvai élményék hatására, a taszító anarchia és rombolás láttán az önkényuralom híve lesz.) A végső: leendő veje, Tyimosa meghurcoltatása és lánya boldogtalansága. (Tyimosa a győztes orosz seregekkel tizenkilenc évesen kijut Európába, és a leendő dekabristák hatása alá kerül. Idehaza reformokról ábrándozik, és nem szakítja meg a kapcsolatot tiszttársaival. Prjiahin, aki a többiekhez hasonlóan gyakran megfordul a házban, s akit senki sem vesz komolyan, egy napon foglári minőségben állít be: Pétervárra kíséri Tyimosát a Bizottság elé, hogy „mosakodjon”. Tyimosát, bár ártatlanságáról — mint Szvecsin Varvarához írt leveléből kiderül — mindenkit meggyőzött, csak fél év múltán engedik haza. És a lakást betölti a kazamaták dohos, kiirtha- tatlan szaga.) Varvara naplója egy létforma csődjéről is tanúskodik, egy magatartásmodell kudarcáról, mondhatnánk, ha Okudzsava nem óvna ezernyi gesztus és mozzanat beiktatásával mindenfajta leegyszerűsítő kategorizálástól. A regény negyedik része függelék, cím nélkül: Prjahin levelei és az európai kalandokról vezetett naplója Tyimosának címezve, majd egy levél Varvara tollából Brjahinnak. Prjiahin engesztelni próbál, magyarázkodni, (önmagára nézve) leleplező naplóját is azért csatolja Tyimosának, hogy tisztára mossa magát, lám, ő már Európában sem értett egyet az orosz viszonyok bírálóival. (Az ő életébe ugyancsak beleszólt a háború; az utolsó békeévekben váratlan örökség révén kapaszkodott fel a földbirtokosi létbe, őt a patriarchálisnak hitt boldogság kielégítené mindhalálig.) Az utolsó levél: Varvara Tyimosa öngyilkosságáról tudósít. A Találkozás Bonapartéval a felszín pikanesZk fordulataival, a felvonultatott extrém sorsokkal együtt tölsztoji mélységű, nagy regény. Hősei — ha tetszik, antihő- sej —, legyenek bár korhű jelmezben, adózzanak a kor divatjának, ízig-vérig mai emberek. Szánandó, esendő figurák, előre kiszámíthatatlan, ám mégis törvényszerű sorssal, mert a regényt szervező váratlan és véletlen (Prjahin például mindig úgy pottyan le az égből, mint derült légből a villám) szükségszerű, kikerülhetetlen fordulat lesz. Okudzsava már a Szegény Avroszimov-ban is bizonyította, hogy nem szeret egyértelmű, szimbolikussá növeszthető, jelképekké egyszerűsíthető (alakokkal dolgozni, mert e figurák óhatatlanul szimplifikálják a mondandót. A Találkozás Bonapartéval igazi bravúrja, hogy egyetlen felesleges figura fel nem bukkan, hogy alig tucatnyi sze50
