Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - Tandori Dezső: "Könnyű nyomokban" ...?!
Äm nézzünk valamit a különösnek-ható Berzsenyi-elemekből, helyekből is. Fájó a tallózás „siető” szűkössége; de mintha az idő tenné ezt, a nap ily kényszere, utolérni az alkalmat — íme, a gyakorlat mint játszik bele az időtlenbe; terjedelme van minden „jelenésnek”, rendbe ágyazódik, s ez jól is van így. jelzésekre szorítkozhatunk mindennapjaink mégoly rendhagyó-szép, jeleskivételes dolgában is. Nem visszaokolása-e ez, vélhetjük, a „kötött formának”, mint kötelemnek? De a részlet, íme — a „kötött formának”, mint kötelemnek? De a részlet, íme — a Kazinczy Ferencnéhez, Szendrei gróf Török Sophia Antóniához írott versből —: Repdező kényeink rózsát legelésznek”. Ez nem egyszerű bukolika. Ha úgy akarom, s nem önkénnyel, a nyelv mai éltető-lehetőségeinek, alkotó-hordozó fontosságának, szerves komponens-kibomlásának tünemény példája. S épp a művét formákba feszítő Berzsenyi szolgáltat, messzemenő fokon, kirobbanásig vitt ellentéteket, s mégis oly kedveseket, közeljutó- kat, erre az irodalom-mű = nyelv-élet párosra. Miközben korántsem merül ki a nyelv a nyelvben, hanem a fájdalomban mártózik meg, ez utóbbi adja, a meg- szenvedettség hitelével a valódi „érdéket”. Még ez a versszakformálás is sokat mond mai szívünknek és eszünknek-az-elemzésben: „Repdező”, ismétlem, „kényein.” És ha, nem tudom eldönteni, joggal-e, de ilyet érezvén, arról beszélünk, elenyésznek, / Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek, / S tűnnek a szem köny- nyein.” És ha, nem tudom eldönteni, joggal-e, de ilyet érezvén, arról beszélünk, hogy aztán egy ily kezdő szakaszt követve, vagy más efféle helyeket övezve, a többi rész nem ekkora maiassággal szólít meg minket Berzsenyiből, hadd figyelmeztessem legalább magamat — s bárkit gondolkodtatva így — arra, hogy a következő szakasz kétségkívüli távolabb-volta mégis roppant eredendő pattin- tottságig jut, a szóhasználattal, az ebben eltelt idő fénytörés-változtatásával: „Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!” Az „Amazon” mintha túlzottan is mai lenne, az akármi-lehet jegyben; ez távolít épp! De a hölgy ilyes „szép bére” jelölése, ráadásul a tisztelt férfival ekképpeni együttesben, mi több, a „bér” föllebb-helyezése, s egyáltalán, a konkrét tárgyon kívül-futva, bármi ösz- szetartozóságnak egy harmadik által így kezelt valóságosa: már eljuttatja valahová a módokat kereső, épp ma oly szakadó szükséggel vágyó, élet-figyelmet. Mindeközben, mondom, nem tagadjuk, hogy érdeklődésünket a versszak további része, nem idézem, nem köti le már e pillanatban oly nagyon. 3. Az Orczy ányékához, tegyük ebbe a sorba, óda lehet akár. Nem is ez a kérdésesség üt meg elsősorban, hanem — megint a feszítettségből adódva, s ebben aztán a véletlen hozadékaként — a két szép magyar szó együttese a címben: az „Orczy” és az „árnyék”, sőt, a „-hoz” visszazizzenése a név hangalakrészére. De hadd idézzek két-két sort: az első pár: „Hogy fáklyáddal egünk fellegeit hígítsd, / És napját az idő lelke szerint emeld”; majd: „E nép nem veti el már soha fékjeit, / S vág rögzése örök hályogiban marad?” A tartalomtól eltekintve most — dehogy tekintve! hályog lenne az! —, maradjunk két formai kérdésnél. Az egyik: irodalmunknak, mit, irodalmunknak!, meglétünknek mint tudatformának, mely gyakorlatra hat, fontos lelhelyei az olyan versrészek, amelyek nincsenek elnyűve még, de a bátorító tartalmat a legközismertebb sorok, szakaszok etc. erejével hordozzák. Ilyen ez a „hogy fáklyáddal”-sor. Azután: a szóválasztás, a mívesség tartalomalkotó erejének kitűnő példája ez a 530
