Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Osztovits Ágnes: Hódolat a dilettánsoknak (Bulat Okudzsaváról, új regénye kapcsán)

sze e kijelentés nem vonja feltétlenül maga után, hogy a kis rendőrspicliről szóló bohózat az életmű mellékterméke lenne. Ellenkezőleg. Itt vállalja először szerzőnk a vaudeville^, a .mulatságos félreértésekben bővelkedő bohózatot, melynek elemei már Avroszimov tündöklésében és bukásában is feltűnnek, majd a későbbiekben Mjatlev herceg életét .is nyomon követik, s tagadhatatlanul jelen vannak a Találkozás Bonapartéval valamennyi szereplőjének sorsában.

Persze a műfaj tudatos vállalása még nem lenne írói előrelépés, ha a regény csupán egy kisszerű rendőrspicliről szólna. De a Merszi már két fókuszt állít, két anti- hőse van a regénynek: a link Sipov, aki a megbízást kapja, hogy figyelje a Tolsztoj gróf Jasznaja Poljana-1 'birtokán zajló állítólagos államellenes összeesküvést és Muratov, a helyi csendőrezredes, aki szeretné megszerezni Zimin megbízatását, aki ügybuzgalmával próbál kitűnni, s megbízható csendőri szolgálattal szeretne rendet teremteni az országban. Vaudeville-be (abszurd drámába; e kettő szerzőnk felfogásában rokon) illő helyzet, hogy egy ilyen párviadalra egyáltalán sor kerülhet, s hogy az ütközet nem a nyilvánvalóan fölényben lévő fél diadalával végződik. Sipov mennél nagyobbat hazudik, annál több pénzt kap feletteseitől, a III. Ügyosztály főnökeitől, Muratov minél precízebben támasztja alá az igazságot, annál feddőbb levelekben korholják. Sipov minél kétesebb egyénné válik, annál jobban beveszi a szívét Daszjának, Muratov csendőrezredes szíveválasztottjárnak. Hivatal és szerelem 'is ütközőpont a két figura között, s az „igaz” ember győzelme egyik ponton sem nyilvánvaló. Muratov csak álruhában mer megjelenni Jasznaja Poljanában, ahol, legjobb tudomása szerint, ki kell derülnie, hogy ellenfele hazudott (ki is derül), maga mellett tudhatja ugyan Dasz- ját, de mit ér az olyan 'asszony szerelme, aki rögtön áldozatul esik a hamis, mézes szavaknak.

E párviadal legfőbb abszurditása, hagy Muratov, a folyton átlényegülő, kocsisként és cukorkaárus aszonyként egyaránt hiteles nyomozó védelmezi Tolsztojt, ő, aki „bátran belemászik mindenkinek a leikébe”, míg Sipov, aki kizárólag pénzt akar keresni, Tolsztoj ellen vall. Az adott estben, 1862-ben Muratov megmenthette volna Tolsztojt egy súlyos lelki sérüléstől, de a szemét továbbra ils eme írogató grófon tartotta volna. Sipov, a megaláztatás előidézője barátságot köthetett volna a paraszt- gyerekeket gyógyító, megértő földesúrral. Muratov igaza tudatában várhatja a végkifejletet, Sipov egy felismeréstől gazdagabban: „nem én vagyok az igazi ibűnös”. Muratov szentnek véli a gépezetet, Sipov mulatságosnak. S az abszurd párbaj ezért végződhet a kisember „győzelmével”, mannybeszállásával. (Nem bulgakovi reminiszcenciáról van szó a regényben, ahogy a Sipovot égbe röpítő Qkudzsavának rtöbb szovjet és néhány magyar kritikusa is szemére veti. A Tolsztoj-ügyre vonatkozó dokumentáció, amint a III. Ügyosztály 1917 után hozzáférhetővé vált archívuma bizonyítja, a gróf tiltakozó levelével ér véget. Sipov-Ziminről nem hallani többet; sem elítéléséről, sem száműzetéséről. Mit tehet hát egy hiteles krónikás, aki ambiciózus dilettánsként Gogolt is ismeri? A túlvilágra küldi a „gazembert”.)

A Dilettánsok utazása krónikása, Okudzsava gitáros-énekes elődje, földije, már bemutatkozik az olvasónak, már személyében, jellemében felelős az elmondottakért, az anyag megszerkesztéséért, „összeollózásáért”. Ráadásul tanúságáért felelősséget vállal a mai szerző, aki nagyjából változatlan formáiban .kiadhatonak” minősíti a kéziratot, mégpedig ebben a mások tanúságára támaszkodó, s így a magabiztos ítélkezésről lemondó formában. A dilettáns krónikás elveit elfogadó Okudzsava a regény „mai” utószavában magára vállal néhány .betétfejezetet („Hasznosnak véltem néhány I. Miklós életéből vett epizód betoldását ..., mélyeknek, megítélésem szerint, némileg ki kell egészíteniük annak az embernek a képét, akit Mjatlev hosszú időn át szerencsétlensége okozójának .vélt”), továbbá a két később felbukkant levél közlését. Ezek az elkülönített „mai” betoldások egyetlen pillanatig sem sértik a regény hangját, sti- láris egységét; a jelentéktelenből hallik itt is ki az alapvető, a véletlenből a törvény- szerű: szánandó bábu ül Oroszország trónján, dilettáns, .aki képtelen felmérni önmaga és birodalma erejét és szerepét.

46