Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - Tatay Sándor: Vigyázat, lépcső! (elbeszélés)

tom magam előtt azóta az akkori országot, hogy vannak szétszórtan várak, ki- sebbek-nagyóbbak, többségükben szegényesek, kevés katonával, környékükön pedig apró, nyomorúságos falvak, csekélyszámú lakóik élnek örökös félelemben s ha jön a veszedelem, a várhoz húzódnak, mint csirkék a kotlós szárnyai alá.

— Mígnem elesik a vár is, és fogynak, fogynak a magyarok.

— De mennyire elfogytak, te jóisten! És hogy történt mégis, hogy újra belaktak falvaikat? Megsokszorozódtak a lelkek, sokszorosukra nőttek a falvak akkor is, ha nem települtek oda idegenek.

Elfogyott a hó és a varjak is. Egy-egy magányos nagy madár gubbasztott a mezőn, vagy éppen az út szélén, ügyet sem vetve a járművekre.

— Keselyűk — mondta Zsuzsa. — Nagyon elszaporodtak mostanában.

— Pedig hol vannak már a régesrégi csaták után kalitkába rakott holttestek.

— Az Edit lektorálta regényben minden bizonnyal.

— Átvágtunk Illyés Gyula tájain — mondtam én. — Következik majd Ko- dolányi János elsiratott földje.

— Aki elsőnek kongatta a vészharangot az egykéző és kivándorlás által fogyó magyar failvak fölött.

—• Néki igaza volt — bólintott Heribert —, de mit is kértek számon ezen a századon? A kezdetére éppen a népszaporodás által elfogytak a megvásárolható földek, hát jött az egyike, meg a kivándorlás, aztán két nagy háború rettenetes vérveszteséggel. Hozzá az ország kétharmad részének elveszítése és a velejáró sokk. Gazdasági válság, majd a tulajdon körüli bizonytalanság. Nem élünk Déi-Ázsiában, sem Afrikában. Ez a nép előbb tudta a családtervezést, mint a demográfusok. Jó, most fölemelte a fejét és folyik a hajsza a megtol- lasodásért. Ám a madár is tudja, hogy elébfo fészket kell raknia, azután következik a költés. Sőt tovább megyek, az állam is tudja, és nem sokáig ódzkodhat már.

Bámulhattunk volna Heriberten, vitába is szánhattunk volna vele, de nem értünk rá, mert rettentő robajjal egy helikopter húzódott el felettünk alacsonyan. Mindjárt megállapítottuk, hogy nem a rendőröké, hanem a mezőgazdaságé. Valamivel odébb, nagy vetésterületek sarkán nyüzsgést fedeztünk fel. Egy helikopter a földön, egy a levegőben, teherautók, személykocsik, hordók üzemanyaggal és kiszórásra kész vegyszerekkel.

— Olyan, mint a hadi felvonulás valamely manőverre — állapította meg

Edit.

— Fejtrágyázás folyik itt, nem más.

— Énrám is rám férne — sóhajtott Heribert bágyadtan. Pedig azt vártuk tőle, hogy lelkesedik majd az új időik serény jelein. Kezét szája elé tartotta, hogy titkolja ásító kényszerét, de hiába, olyan hirtelen lepte meg az álom, ahogy az öregeket szokta karosszékükben.

Az ilyesmi ragadós, Edit feje esett előre kisvártatva.

— Elszenderültek — súgtam Zsuzsának —, pedig kár, mert most érünk a Mecsek gyönyörű völgyeibe. — Ám hiába csiklandozták arcom a hajszálai, magam is hátradőltem hamarosan, le is csuktam a szemem, csakhogy nem az álom ejtett hatalmába, hanem felidéződtek kalandos társalgásunk foszlányai, négy összezárt ember gáttalan képzettársításai a magyar tájakon. — Meg kéne ezt írni — gondoltam —, lehetőleg szóról szóra, de legalábbis a hűség minden igyekezetével. Fellelkesültem a gondolaton, majd le is törtem egykettőre. Mégis495