Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Pálfalvi Lajos: A paródia lehetőségei: Gombrowicz és Esterházy

Ellentét helyett azonban jóval bonyolultabb képlettel találjuk szembe magunkat: Baka István bevonja a magyarsághoz való tartozás szempontját is: „Nagyon jól tudom — a magam keserves példájából is —, hogy az ön zsenije csak külhonban bontakozhatott ki igazán — de önnek ezért cserébe németté, franciává kellett válnia, még mielőtt magyarrá lett volna”. (67. 1.).

A romantikus illúziókkal való leszámolás veszteségnek tűnhet, de ez a becsületes eljárás közelebb visz régebbi korok irodalmához és elválaszt a mai irodalom második vonalának íróitól, akik sohasem írnának operettet és sohasem gyűjtenének anekdotákat egy anekdotagyűjteményből.

Az epigoni póz, az önlefokozás, a gombrowiczi rendszer szabályainak megfelelően, életre hívja önmaga ellentétpártját: az írói én fölé legenda épül.

Az első lépés az egyes szám első személyi gyakori használata olyankor, amikor magáról az írás tevékenységéről van szó. A regények kezdetén, tehát igen hangsúlyos helyen, ilyen mondatokat találunk:

„)Elbeszélek, én, ez az »én« azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnőim történetét”. (Függő 6. 1.).

„írom: A kis ürességen, melyet színpadnak hívhatunk” (Ki szavatol. . . 5.

L).

„Elmondom nektek a másik történetemet, talán a legszörnyűbbek egyikét” (Witold Gombrowicz: Pornográfia).

A mitizálás azzal folytatódik, hogy az elbeszélő és a szerző között titokzatos kapcsolatok keletkeznek: „Ügy nyúlt szegény kelet-francia könyvéért, mintha az tehetne valamiről, úgy, mint annak idején nyúltak Majakovszkij, vagyis hát a lírai én útleveléért” (Ki szavatol... 90. 1.). Az idézet arra utal, hogy a kettő esetleg felcserélhető egymással.

Ezt a viszonyt bonyolítja a Termelési-regény (kisssregény) Salingertől vett mottója is: „Buddy Glass természetesen csak az álnevem. Valódi nevem: George Fielding Anti-Climax őrnagy” (133. 1.).

Elbeszélő és szerző közti analógia legegyszerűbb formája a névazonosság. Gombrowicznál, Esterházynál is találhatunk rá példát:

„Én, a lengyel író, én, Gombrowicz . . ” (Pornográfia)

„Egy tavaszi »mosolygós kedd reggelen« Esterházy Péter hosszasan kereste a tornanadrágját, majd kissé ingerült hangon azt mondta: »Nem találom«... Ebből az életszeletből párolta le a mester e nevezetes nyitómondatot” (Termelési-regény 133. 1.).

Ebből az idézetből is megállapítható, hogy Esterházy e regényében egyszerű névazonosságnál jóval bonyolultabb a viszony elbeszélő és szerző között. „A térhez és az időhöz hasonlóan a szereplőkre — tehát a jellemekre és az elbeszélőre — is jellemző a folytonosság hiánya ... Nemcsak a vezérigazgatóra lehet vonatkoztatni, hogy »hármasiker«, hanem a történetmondóra is, aki a kilenc fejezetes első részben névtelen, a hatvannyolc jegyzetnyi másodikban részint Eckermann, részint a »mester«. »E« egyszerre utal Esterházy Péterre, Eckermannra, a műértőre, s általában az elbeszélőre.” (Szegedy-Maszák Mihály: A regény, amint írja önmagát 234. 1.).

Esterházy nem ír naplót, nem ír recenziót saját műveiről, mint Gombrowicz; az értelmezésnek művön kívüli forrása nincs, önkommentár kizárólag a műveken belül található: „Az elbeszélő problematikájával kapcsolatban nem kerülheti el a figyelmünket az sem, hogy a Termelési-regény nemcsak önmagát, saját genezisét, a regényírást mint olyat, hanem valójában elbeszélőjét is el- beszéltként, tárgyként kezeli. Választott megoldásával azonban tulajdonképpen

473