Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Jankovics József: Új jelenség a magyar prózában: az 1970-es évek kvázi családregényei
sára lengyel, magyar, román, horvát példát egyaránt hozhat/' De ugyanerről árulkodik Tormay Cécile A régi ház című családregénye is (1914), mely német eredetű polgárcsalád hanyatlását és asszimilálódását ábrázolja, magyar polgárság híján. Ezért több mint találó metafora Babits Mihály Haláljiai című csa- regényét a „magyar Buddenbrook-ház”-nak nevezni: szerkezetileg-gondolatilag analóg módon építkezik, míg azonban Mann-nál a polgárság életképtelensége, anakronisztikussá válása az a mag, amely köré szerveződik a regény, addig Babitsnál — ugyancsak önéletrajzi indíttatással — a dzsentri-réteg tölti be ugyanezt a funkciót. E képletnek a 20. század közepe magyar társadalmi változásait figyelembe vevő logikus következménye Fejes Endre Rozsdatemető című műve (1961), amely megintcsak nem a polgári miliőt választja családregénye terepéül, hanem a parasztfiú és a városi proletárlány — mint első generáció — által kispolgárivá csökevényesitett polgári eszmék radikális társadalmi változásokat semmibevevő továbbélését, visszahúzó erejét teszi szatírája tárgyává. Egy gyilkosság hátterébe irányuló oknyomozással Fejes egyébként átalakította a magyar családregény technikai hagyományait, intenzív totalitásra törekedve kisregénybe sűrítette a két generációt átfogó történetet, a narratív technikát illetően pedig azzal a fogással élt, hogy az auktoriális forma objektivitását látszólag fenntartva, a szerző és az olvasó közé fiktív narrátort iktatott be, aki a regény alakjává válva az írói oknyomozó munkát elvégezte. E rövid, vázlatos terminológiai és históriai kitekintés célja: kiemelni azokat á változásokat, amelyeket a 70-es évek második felében jelentkező író-generáció hozott a magyar regény, s azon belül a családregény műfajába. Sajátos igény kicsúcsosodását figyelhetjük meg ugyanis a 70-es évek második felének magyar irodalmában. Igen rövid időszakaszon belül három, nagyjából azonos generációhoz tartozó, pályája kezdetén álló szerzőtől olvashatott hasonló igényű regényt a magyar publikum. Nádas Péter (1942) Egy családregény vége (1977), Bereményi Géza (1946) Legendárium (1978) és Lengyel Péter (1939) Cseréptörés (1978) című művét azóta is együtt szokás emlegetni, nemcsak a tematikai rokonság, az „önéletrajzi tényszerűség és a családtörténeti rekonstrukció”5 azonos programja miatt, hanem a mai magyar regény fejlődésében betöltött helyük és szerepük okán, illetve a hagyományos családregény- vagy generációsregény-modell érvényességének együttes tagadása miatt is. Már önmagában az is egymás mellé sorolja e regényeket, hogy többé-ke- vésbé nyíltan egymásra is reflektálnak (Nádas és Bereményi kötete több évet várt a megjelenésre), s előzményeiket — ahogy az új magyar regény általános jellemzőjeként is megállapította Thomka Beáta — „közvetlenül áz előtte járó művekben, már-már a jelenkorban, a kortárs irodalomban”5 ismerik fel. A családregény-hagyományból keveset vállalnak, hozzá való viszonyuk a tagadásé. Tartalmi-gondolati síkon azonos konzekvenciához jutnak el, ám a szakítás a polgári családregénnyel a szerkezet, az időkezelés és az elbeszélötechnika, illetve az elbeszélésviszonyok másságának formateremtő hatásában eltérően realizálják. Legfőbb közös jellemzőjükként azt mondhatnánk: kvázi családregények. Egyrészt azért, mert intenciójuk ugyan a családregényre jellemző két-há- rom generáció életének felvázolása, ám a család mint szociális formáció szétesését konstatálják. Másrészt azért kvázi családregények, mert a felbomló, a szétesőfélben levő hagyományos család műbeli megjelenítésére már nem tartják adekvát formának a családregény hagyományosan preformált keretét, amelyben a legfőbb formaszervező elv a metonimikus és időbeli folyamatszerűség és az írói mindentudás. Nádas Péter — már műve címében is műfaji (önreflexióval — az apa árulásával és a nagyapa halálával szétesett, morálisan megszűnt családot példázza: egy családtörténeti mítosz végét jelzi. Bereményi Legendáriuma a szétesés 463
