Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Balassa Péter: Hagyományértelmezések újabb prózánkban
réteg messzemenően elhalványult, vagy egyáltalán nem működik. Mindhárom archaikum-felfogás nemcsak szemléleti, hanem poétikai aspektussal is bír, pontosabban a szemléleti aspektusnak szöveg- és struktúraszervező következményei vannak. Ebből a szempontból három poétikai típust ismerhetünk fel: 1. A jelölt idézet, például Mészölynek a Wesselényi István memoár-részleteire épülő novellájában, a Fakó foszlányok nagy esők évadjánban; 2. A jelöletlen idézet, különösen Esterházynál (a többek által többször értelmezett vendégszöveg- technika). 3. Amikor a szöveg szerkezetei, formáló elvei maguk is utalások vagy idézetek régebbi, rokonnak érzett művekből, amikor tehát a szerkezet is imitáció. A sort itt is az Iskola a határon Kosztolányi-féle szerkezet-imitációi nyitják meg (betét, keretes elbeszélés, vinyetta-technika a tartalomjegyzékben stb.), amit folytat azután Nádas antik struktúrákkal elbeszélő új módszere, illetve az Ágnes című Esterházy-mű, amely szerkezetileg Bulgakov A Mester és Margaritáját tekinti mintájának. Itt említendő természetesen a Termelési-regény is, mely egy silány, álirodalmi műfaj úgynevezett törvényeit parodizálva imitálja, kifordítva értelmezi. Mindezek az eljárások, beleértve az utóbbit, mely kétségkívül a legradikálisabb, semmiképpen sem hagyomány nélküliek, hagyományértelmezésüket ugyanakkor nem tagadó-lázadó, hanem kritikaiátértelmező keretek között végzik el. Csak egyetlen, közismert példát említünk a hagyománykezelés elvileg végtelen lehetőségei szempontjából: Dickens, Balzac, Dosztojevszkij a korabeli kommersz műfajok átértelmezését a spirituali- zálását hajtották végre (a sor folytatható lenne egészen Tandori krimi-változataiig), miközben őket kell tekinteni a klasszikus, illetve kritikai realizmus mestereinek . . . A hagyományértelmezés jelenségének szembetűnő volta történeti változással is összefügg mai prózánk fejlődésén belül. Az újabb próza történetében legalább két fázisról lehet már beszélni. A másodikban lassú eltávolodás tapasztalható az elsőnek néhány jellemzőjétől: a nyelvi öntükrözés központi jelentőségétől, az elbeszélés mint eljárás tematizálásától, a formai eljárásoktól mint szüzsétől (ennek a változásnak a vázlatos, első leírását próbáltuk meg Mészöly Megbocsátásának elemzése alkalmával az Életünk 1984 4. számában, akkori érveinket tehát most nem ismételjük meg). A második szakasz a történet resti- túciójának jegyében áll, a stílus, az eljárás mint téma viszonylagos háttérbe szorulása figyelhető meg, az „elbeszélhetők-e egyáltalán az elbeszélendők” kérdése mintha oldódna. Továbbra is úgy látjuk, ennek a változásnak az indító műve Mészöly Filmje, mely éppen látszólag a legvégletesebben távolodott el a tradicionálisnak tekintett, kanonizált prózai formáktól. Nem lehet véletlen azonban, hogy Mészöly a Film után fokozottan a történetközpontú, sőt olykor a mesélő próza felé fordul. A Megbocsátás című 1983-ban irt beszélyében például az egész forma egy rég letűnt elbeszélésmódra, a jellegzetes magyar anekdotára emlékezik, amely regény, sőt novella előtti forma. Ennek a sajátos magyar epikai alakzatnak az újratermelése Mészöly novellisztikájában az új próza egyik fontos fejleménye. Az anekdota itt műfajtörténeti archaikum gyanánt működik, és a poétikai-történeti gesztus egyben szemléleti: nem visszalépés egy anakronisztikus hagyományhoz, hanem annak átszellemítése és újraértelmezése. Mészöly használja és nem követi, amit megelevenít, a hozzá való viszonyt változtatja meg. Az arcaikum szemléleti jelentősége tapasztalható másik, kisebb elbeszélésében, a Lóregényben, amelyben a lovak egy kétezer éves emberi-tár- sadalmi-történelmi szenvedéstörténet (vágóhídavatás, hajóvontatás, kisvárosi karnevál) emblémái lesznek, emberhasonlattá válnak, amelynek a mélyén a szenvedés értelmességére vonatkozó kétkedő kérdés áll. Mészöly művészetének régebben és most is egyik meghatározó vonása, hogy a humán világot animális 457
