Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Márton László: A porladás határán, Balhivatás, balcsillagzatok
MÁRTON LÁSZLÓ A poriadás határán Késő délután volt, midőn Stellatus Palingenius poéta, kinek életéről semmi bizonyosat nem tudunk, eljutott a falhoz. (A bizonyosság hiányzik halálából is: forrásaink csak arról tudósítanak, hogy szülővárosában, amely éppúgy lehetett egy Stella nevű hely, mint Isten városa, vagyis a csillagos ég*, lefejezték a költő élethű viaszmásolatát, amely bármi hihetetlen, vérzett; hogy a kivégzést valóságosnak vagy jelképesnek szánták-e, arról megoszlanak a vélemények.) A fal mögött volt a Kaukázusi Birodalom. (Ne feledd, nyájas olvasó, hogy hajdanán a Kaukázus máshol magaslott, mint ma. Régi szerzők szerint Indiát választotta el a hüperboreusok földjétől; kacskaringós hegyvonulat volt a Vörös- és a Sárga-tenger között; nyúlványai Hercules oszlopait éppúgy láncra verték, akár Thule szigetét. E különös hegyláncról, mely birodalom volt egyúttal, azt is tudni véli Jordanes alán származású történetíró, ki gotokról szóló krónikáját az első mondattól az utolsóig elsüllyedt auctorok műveiből plagizálta, melyeket saját bevallása szerint három napra kapott kölcsön egy bizánci jószágigazgatótól, hogy a mélyértelmű vonulat folytatódik a világtenger medrében, ólomszínű haboktól fedve: vízalatti lankáin és völgyeiben tengernyi lovasság léptet, amely néha megadott, ámde nem észrevehető jelre kivágtat a csillagtükröző mélységekből, romba döntvén az általunk ismert világokat.) A falat a Kaukázusi Birodalom füle vigyázta. „Mit hozol magaddal?” — kérdezte Palingeniustól. „Constantiát és Prudentiát” — hangzott a válasz. „Tehát írjak fel két rabnőt?” — kérdé a fül. „Ök úrnők” — hangzott a válasz. „Ha magaddal hozod őket, miért nincsenek itt?” — „Itt vannak; ám a Birodalom füle nem látja őket.” — „Hogyan érted meg tolmács nélkül szavaimat, holott legtitkosabb nyelvünkön beszélek?” —• „Ne csodáld, hogy értem az emberi beszédet; hiszen értem az emberi hallgatást is.” — „Miért jöttél ide?” — „A földkerekség az enyém; jogom van bejárni.” „Nincs jogod.” Ésteledett. A falu mögül egy harcos lépett elő, lándzsáját Palingeniusra emelte. „Viszolygok a filozófiától” — úgymond —; „nálunk a pénzhamisításnál súlyosabban büntetik az élethamisítást.” — „Csakhogy én poéta vagyok.” — „Én pedig Palamedesnek vagyok inkarnációja” — felelt a dühödt lándzsarázó. (Ezzel mindent megmondott; mert bölcs volt, bár a filozófiának nem bajátja. Zabolátlan oroszlánként jár-kel, sörénye dühödten borzolódik ég felé, bojtos farkával ügyesen elsepri nyomait, ugyanis, mintegy kárpótlásul, oroszlán volt előző életében, éspedig azért, mert annak előtte Palamedes volt ő, aki a tízéves háború legnagyobb hőseként minden trójait legyőzött volna, ha erőt nem vesz rajta két ordas ellensége: Ulixes, aki megrágalmazta, és Homér, aki hallgatott felőle; nyilván összebeszéltek, hogy aztán cinkosan hallgassanak. Hiába vágyta Palamedes túlszárnyalni a hazugságnak e két nemzőjét: a hallgatás mezején Homérnak nem lehet fölébe kerekedni. „Helyes” — úgymond Palingenius, kiről tudjuk már, hogy nemcsak a beszédet érti meg, hanem a hallgatást is —; * Coelum stellatum. 445
