Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)

cselekedni kívánó embernek sokkal nagyobb kockázatot jelent ebben a stádiumban az önmegsemmisítő türelem tett-inerciája, az életbénító, ösztönmérgező tanáostalan- ság, mint a vállalkozásra képes életerők mozgósítása, hiszen még agyomlövettetni is jobb, mint botorul mindent elfogadni. Ez a szuverén, individuális akarat alighanem szükségszerűen kerül ellentétbe a többségi véleménnyel: „a várjuk meg a holnapot” békés halogatása most azonban nem egyszerűen a középszerűség diadalát jeleti, hanem bőszítő egyértelműséggel bizonyítja azt is, hogyan kerülhettünk bele az egészbe, miért juthattunk idáig! Mert ebben a regényben a szökés alternatívájának dühödt választása az individuum feltámadását, az én-erők végső mozgósulását is jelenti, mert most van legelőször reális tér annak bizonyítására, hogy nem önszántából került ebbe a pokolba, így a kísérlet, mégha kockázatos is, legalább pillanatra visszaadja az énnek elveszített méltóságát, ami ezután következik, miatta van, s ha belehal, ez a halál legalább az ő műve.

Ami ezután következik, újabb prózairodalmunk legszebb lapjai közül való. Hadifogolytáborbeli élményeit mindössze negyvenegynéhány oldalon foglalja össze, de ez a részlet regény a regényben, és a befogadói élményben többszörös terjedelműnek érzékeljük. Az objektivitása, a keménysége, a súlyossága miatt. Tökéletesen elfogulatlan elemzés. Az oroszok — bár ők igazán tehetnék — egyáltalán nem viselkednek ellenségesen, semmiben sem éreztetik a hadifoglyokkal, hogy részük van és részük volt azokban a szenvedésekben, amelyeket a háború pusztításai okoztak nekik és népüknek. A visszaéléseket azok a foglyok követik el, akik a szükségszerű tábori hierarchiában rabtársaik fölött valamilyen hatalommal bírnak. Az oroszok csak a külső őrséget adják, valamint a felsőbb parancsnokság az övék, így a táborbeliekkel közvetlenül jóformán nem is érintkeznek. A szenvedés nem különböző brutalitások eredménye, hanem az elhagyatottságból és a betegségből fiakad. Az elmagányosodás folyamata visszafogott hangon és puritán egyszerűséggel ábrázolódik, fokról fokra kiszűrődnek a valódi dialógusok a szövegből, és az emlékező tényrögzítő belső monológját halljuk.

Pedig ez is milyen szépein Indult még! Jólesett a dudvázás, a mezei munka és még az az idillinek ható, suhanó izgialmú kép is az egyik kodhozbeli nővel, akit mindany- nyian megkívánnak, de ő tündéri határozottsággal — és igazán nem „hatalmi” megfontolásokból — a félszag, fiatal, szőke őrt választja, igaz, őt is csak néhány gyors, sodró pillanatra. Botrányossá is mozdulhatna a jelenet, mi mégis üdének, természetesnek és fölbolygatóan tisztának érezzük. A háború után vagyunk, 'és a vágy magát az életet jelenti. Akik neki engedelmeskednek, az életet dicsőítik meg most a fűzöld áldozatban, a vér újra boldog erő-lüktetését, mégha egyetlen gyönyörsudár pillanatban is! „Még egy perc, s mint a habokból kikelő Afrodité — háromszorosa a Botticel- liének —, talpra állott a kolhozvezető. Hanyagul végigsöpört a szoknyáján, éles tekintete a földeken: — Ennyi cselovek ide, annyi cselovek oda! — rendelkezett határozottan és mégis szelíden.”

De más értelemben is jelképi súlyú, villanó metszet ez, hiszen az önéletrajzi re- gényfolyam egyik legközpontibb témája a szerelem, az érász és a nő élménye. Menynyi kiszolgáltatottság, öntiprás, panasz, mennyi aesarkodás, kétség, zsaroló vád, kedély- és erőrombolás, veszekedő pusztítás tapad ehhez a lehetőségeiben mégis gyönyörteli és bújtogató gyönyörhívású éiményvidékhez és íme, a talán egyetlen megoldás, a vágyerőkhöz önként odahaj'ló test alázata, amelyik szellemét s a lelkét ebből az örömtelién meghajtó mozdulatból meríti! Nesze nektek rúzsajkú, lakkos körmű Bubucák, ikellemkedő, idomkarcsú Márták, szobor-átsajátíthatatlan és selyemhűvös, őrjítő Olgik, halvérű asszonyi húsbálványok, légyottok, preszsósarki összebizalmas- kodások, feszengő kísérgetések, szédülésig tárcsázott telefonszámok, toporgó várások és bekerítő, hínáros ravaszkodások, bízó invitálgatások, alattomos készülődések és agynak rontó sperma-árhullámok, nesze neked, te legzüllöttebb, legtisztátalanabb, „úri” szerelem — valamit most egyszer és mindenkorra megtanultunk! A teljes művet szemlélve is legszebb zendülő hatalmát mutatja, amit eddigi élésgyakorlatunk, eddigi társadalmunk — és a „vallásos” középosztály szikár erkölcse — megszüntetni, kiik38