Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
három más barátunkkal, csöndes, eiégültseget jelző deeuraüo, a Sebes kanyargó medrében az első szeszvilágításig mentünk: hiába gondoltam erőlködve S. Sárikára, a városka matricula vágójára, e különös versenytéren buzdíthattam magam akár asszonyi varázsrecept félhangos mormolásával („VÉGY HÁROM CSEPPET A HAVI VÉRZÉSBŐL, VÁGD LE MINDEN KÖRMÖDET, MINDEZT KEVERD ÖSSZE TÉSZTÁVAL, SÜSD MEG ÉS ADD ODA AZ ILLETŐNEK, AKI MEGTETSZETT!”), dörzsölhettem mellemet, tanulmányozhattam, pro coronide, betetőzésül, pelyhedző szeméremszőrzetemet, csakhogy élesen hasított belém a talpamat sértő apró kavicsok okozta fájdalom; — a hold a Mórul mögé bújt, meztelen derekamat az enyhe nyári szél csípte. Némedi lelkész legkisebb fia haladt elől, mint mindig, ha cél felé setét melancholia nélkül kellett futni; aggályt, skrupulositást, meditatiót, a „zavaró körülményeket” félrelökve, előre meredő, minuta erejéig sem ernyedő pirosló hímtaggal, melyet a közegyezés szerént kézzel ingerelni a kizárás terhe mellett szigorúan tilos volt: csalhatatlan biztonsággal haladt elől. Apró, kékre meszelt szénégető-házakhoz forduló ösvényhez ért, nyakából lekapta alsóneműjét és akkurátusán, tambour battant, győztesnek járó képzeletbeli dobpergések között, öltözködni kezdett. Befutottak a verseny helyezettjei is; utolsóként vesződve nadrágommal, hirtelen szinte a kutyák fajtájából valónak éreztem magam; álltunk a hirtelen csöndben és elment a kedvünk a részletek taglalásától, noha a monoton lassúsággal hömpölygő Sebes partjára viszatekintettünk, szinte képtelenségnek látszott a mintegy három mérföldet égre meredő „szerszámmal” megtenni. Bort vettünk elő a szénégetők házai mellett, a Mörul felől változatlan hevességgel fújt a szél, ekkor már, mint ki legjobban végezte dolgát, felszabadultan csevegtünk, s az éjszakai, hegyi díszletek közti sanctimoniumban kanalazni kezdtük a rizlinget. Némedi lelkész e tisztátalan játékról már másnap értesült, a bár mindannyian kézcsókunkat jelentettük, legkisebb fiát teketória nélkül, még az ebéd felszolgálása előtt négy-öt kemény pofonnal jutalmazta. — — — — — — — — — Bellagarde Ödön gróf a másodig este vélhetőleg újra csak az agarak produc- tiojára volt kíváncsi, s noha oly scénát látott, mint a kutyák zsályafűben való eldőlésük előző estéjén, hogy barátja, a GAZDA, Fronius juratus assessor mellé telepedett, nem állta meg szó nélkül. „Mein lieber Karel, ma sokat botlottak az ebek. Nálunk Szatmárban ez elképzelhetetlen!” mondta. Öregapám, ki se az agarászat, se a vadászat terén nem óhajtott tudós statust szerezni, szótlanul bámulta az elnyúlt, nedvező szemű vérebeket; — „nem az én agarászatom- ból valók” válaszolhatta volna, de inkább pohara után nyúlt és egy óvatos kortynyit ivott. „Hallgass ide!” folytatta Ödön gróf az előttük pattogó tűzbe bámulva. „Olvastam, vagy talán hallottam az esetet, mily különös módon nyert fogadást egy experimentálgató angol természetbúvár. Tanulságos lecke: hallgasd és hasznosítsd! Nos, ez a bizonyos agarászó tekintély fogadást tett, ő bizony oly agarat állít ki, mely minden versenytársát kifutja. ígyen okoskodott: miért csípi meg az agár a nyulat? Azért, mert van benne valami, mi őt a nyúl meg- kergetésére tüzeli, de ez magában nem elég, mert számtalan vizslában, komondorban és kanász kutyában is lappang ilyes valami és azért mégis hiába Tiaj- hásszák a sebes lábú vitézt. Az agárnak a-testalkotása is szükséges arra, mihez képest a nyúllal diadalos versenyt fusson. Igen ám, de honnét van az, hogy számtalan agár mégsem oly hatalmas futó? Onnét, hogy azon valami, mely az agarat a nyúl után sürgeti, az egyik agárban oly nagy mértékben létezik, s noha 441
