Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Egyed Péter: A kupéban már az új világ volt (elbeszélés)

rakni az egészet, legalábbis az első dombsort vagy lapályt, a bekötőutakon elhaladtam a legközelebbi faluig.

Egy hosszabb egyenes szakasz végén a kocsi lassított, s ahogy balra pillantottam, megláttam az útjelző táblát, keresztút felé mutatott rajta a keresett falunév, de a kilométereket jelző számot nem lehetett leolvasni. Óvatosan megérintettem az elbóbiskolt Kittit: „Szívem, megérkeztünk!” Kissé álmos mozdulattal, de határozottan lépett ki az ülés közül, felemelte a hátizsákot. Rajtunk kívül nem volt leszálló, megkérdeztem az ajtóhoz közelebb ülő, alacsony, bőr- mellényes, nagygazda formájú embert: „Kérem, mondja meg, mennyi idő alatt érünk ebbe és ebbe a faluba és hogyan?!” (Románul.) Fölemelte a fejét, födetlen fejét (abból a fajtából volt, amelyik jobb szeret födetlen fejjel járni, de mindig bőrmellényben, amiből lassan kifoszlik a bunda s teljesen fölveszi a test alakját), villant a szeme. Felszisszentem, mert a kívülről beszűrődő tompa fényben Giorgio Amrindernek, az indiai apától és olasz anyától született filozófusnak az arca volt előttem, Giorgio Amrinderé, akivel még a hetvenes évek elején találkoztam Kolozsvárott. A bőrmellényes visszakérdezett: „Gyalog akarnak eljutni oda, most?” Kittire nézett és megcsóválta a fejét. „Most, nincs más választásunk.” „Nem lenne jobb elmenni a legközelebbi faluba, és ott éjszakázni? Reggel ugyanez a kocsi fordul vissza.” — „Nem lehet, ma este várnak” — válaszoltam. „Na hát ide figyeljenek” — lépett le utánunk az autóbusz lépcsőjén, s a kocsi előtt széles mozdulattal mutatta az irányt. Többször kinyújtotta a karját, tagolt mozdulattal, felülről vállmagasságig vezető intéssel. „Csak erre menjenek, csak erre; erről az útról nem szabad letérni sem jobbra, sem balra, csak egyenesen előre, értik, csak egyenesen előre, magukat ez az út pontosan a falu közepébe vezeti.” „Mennyi idő alatt érünk oda?” „Hát” — megvonta a vállát — „úgy három óra körül.” (Aztán sokszor visszatért ez a mondata: „alatt vagy körül”, kár, hogy akkor nem kérdeztem meg.) Az autóbusz türelmesen, brummogó motorral várakozott. „Csak az úton haladjanak” — mondta még egyszer a bőrmellényes és visszalépett a lépcsőre, majd bevágta maga mögött az ajtót. Az autóbusz elhúzott mellettünk, nemsokára távolodó féklámpái is eltűntek a kanyarban.

Giorgio Amrinder — jutott eszembe, teljesen elfelejtettem, és most, évek óta először, amint az egyetemességet próbálja nekem megmagyarázni, kézmozdulatokkal. Hirtelen megéreztem az őszi este szokatlanul csípős fuvallatát. Kitti hátizsákosán, lebiggyesztett alsóajakkal, kissé álmos arccal állt mellettem. „Indulunk?” — kérdezte. „Indulni elindulunk” — válaszoltam, s mintha végigcikázott volna az agyamon egy hátországi gondolat, de a párduc nem ébredt fel, csak a kíváncsiság. Még ötven méter és eltűntek az előzmények, lábunk alatt a tetején már megharmatosodott por, szürke kavicsok, a hatalmas sötétségben csak az út szalagja világított. Megcsendült a fülemben a bombardon hangja, a katonazene, majd a bécsi keringő. Fél órán át hallgatagon mentünk és a szemünk megszokta a sötétséget, ami azt jelenti . .. tudják, még az úgynevezett legnagyobb sötétségben is világít valami. Az út mindenképpen, aztán körvonala lesz — hogy éppen hol, nem tudom — az útszéli kis halmocskájcnak, esetleg bokroknak. Majd tovább látni az úton, később mellette is a szántóföldön vagy legelőn, lassan-lassan, a lépéseinkben addig már elraktározottaktól nem függetlenül kitanuljuk, milyenfajta domborzaton is járunk, s amikor fejünket végképp felemeljük, ott áll előttünk a világos sáv, amelyet közkeletű nevén illetni kissé nevetséges ebben a sötétben. Az erdőben persze mindez sokkal bonyolultabb: ott az ember saját emelkedésének csapdájába eshetik, fejben rövidíti az utal, s emiatt elszámolja az árkokat és vízmosásokat, s előfordulhat vele,

434