Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Balázs Attila: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból
(Míg dédapa ezen a csattanón térdét csapkodva nevet, a többiek rémülten lesütik a szemüket, én Szegedre gondolok, de Szeged itt még ugyanolyan távol van, amilyen közel!) Na, szóval és tettlegesen: ők ebbe a romlás-flogisztonnal töltött nagy zacskóba kapaszkodva, az orlovi eszmék legyezőszerűen szétterített tollain, nagy égi halpukkancsukkal repülik át az Urál kínaifalát — az 1894 m magas Narodnaja csúcstól jóval lejjebb, ahol a Jeges-tenger felül fújó erős szelek a vártnál délebbre taszítják őket, ne mondjam, egészen Kazahsztánig, az Uil tájékára Kan- dagacs mellett. Itt sikerül egy alkalmas pillanatban kiugrani a földközelbe kerülő léghajóból, s íme: szilárdan ismét a valóság talaján, búcsút inteni a távozó ballonnak. Egyébként dédapa kevésbé hihető sztorijait most már — némileg kiismerve fura világfelfogását — hanyag eleganciával átugorva: Kandagacson ő elbúcsúzik váratlan megsegítőjétől, majd Volgográdba megy sajgó, időváltozást jósló lábával. Volgográd után Dnyepropetrovszkba. Onnan — hétmérföldes léptekkel — Krivoj Rogba — s itt tesz szert legendás kerékpárjára! Lopással ugyan, de megérdemelten. Most az egyszer, és soha többé! Éljen Fischer, a kétkerekű megalkotója! Valamiféle borbélyműhely elől lépteti meg, a sarok mögött rögtön fel is pattan rá, hogy kisvártatva elvágódjék. Az a kis párizsi sétabiciklizés nem volt elég ahhoz, hogy tökéletesítse egyensúlyérzékét a tőle balra, valamint a tőle jobbra elhelyezkedő tárgyak közt, de ne nagyoljuk el a témát! Krausz Gáspár még öreg korára is gyorsabban tanul, mint sokan mások fiatalabb éveikben: a Dnyeszter után már sokkal kevesebb csellenéssel, majdhogynem nyílegyenesen halad a kívánt irányban: szélsebesen Moldaván át, azután pedig Románia következik, Arad, a vértanúság helye, ahol mostanság rendkívül keresett cikk az átlátszó női harisnya. Akárha az ördög űzné, titokzatos sehonnani zene kíséri, amely lehalkul, amint dédapa lelassít. A furcsa jelenségtől borsódzik a háta, magára a Sátánra gyanakszik, míg rá nem jön a dolog nyitjára: a dolog a fekete dobozban van! Miféle fekete dobozban? Hát egy nagy faláda volt a csomagtartóra rögzítve, amellyel Gáspár — lázas sietségében — nem ért rá foglalkozni. Gondolta, talán kiscsibék lehetnek benne, vagy valami ilyesmi. Szó, ami szó, nem törődött vele. Most el kell mo- solyodnia, mert észreveszi, a zene ebből a ládából jön, méghozzá — egy végtelen szíjnak köszönhetően — a pedálozásba fektetett energiával egyenes arányú hangerővel. A határokat nem ismerő muzsikaszó buzditólag hat ki a pedálo- zóra, aki ettől még buzgóbban tekeri a tekerőt, csakhogynem röpül széles vi- gyorral az arcán, egyébkénti izomképességeinek mezsgyekövén messze túl — kis híján perpetuum mobile, ha úgy vesszük. Dédapa — rövid pihenője alatt — azt is megfigyelte, a doboz részei precízen illeszkednek, porszem nem juthat be, a hang azonban mégis kijöhet, s mintha még ekét is lehetne kötni ehhez az ő mesebeli bringájához. Jó üzlet volt! csettintett elismerően. Talán itt keveredik össze benne valami, hogy a későbbiekben valamiféle „Borisz Godunov amnesztiát” emlegessen a saját szabadulásával kapcsolatban. Hosszú-hosszú útja végén Krausz Gáspár a legendáris Kárpátokon át tör be Magyarországra, s rövid időn belül Hajósra ér, ahol szó szerint ajtóstól ront be Izsákhoz, aki szerinte „ha a tökét szorongatják, még talán . . ., talán magát a Féderes Manót is lepocskondiázná”*. Homlokon akarja vágni, de végső döb« * A propos... 430
