Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Belohorszky Pál: Mítoszok jégtörője (Kolozsvári Grandpierre Emilről)
menyben nemcsak nemzete lien as. Hiszen minél több honvéd hal meg orvosi kezelés híján, annál kevesebb katonával segíthetjük német szövetségesünket a »-végső győzelem« kivívásában, annál több német katona pusztul el a harcmezőkön, akik helyett magyarok szolgálhattak volna ágyútöltelékül, aminthogy többnyire ez a szerep jutott nekik a háborúban. Sajnos, aligha van mód rá, hogy történészeink kinyomozzák, vajon ennek az egyetlen rendeletnek hányán estek áldozatul. Húsz zsidó orvos és húszezer honvéd?” A Hullámtörők-ben nemcsak a kényszerű időrend folytán lesz ez a rossz, gyűlöletes háború egy hosszú, negatív történelmi folyamat pusztító végállomása, hanem az írói ábrázolás erényei .miatt is: Grandpierre rögtön észreveszi, hogy a háború immár szimbolikus magaslatokon láttatja meg és teszi cáfollhatatlanul egyértelművé, mi volt a legönsorsrontóbb magyar métely, és azonnal felel is erre. Az építő aktivitás, az önálló cselekvőképesség tökéletes hiánya okozta a katasztrófát, a képtelenség a valóság konkrét tényeinek konkrét elemzésére. De a két világháború közötti magyar társadalom gondolkodásmódját babonák, legendák, mítoszok szervezik: az úri középosztálynak nincs és nem is lehet helyes valóságképe, mert még ingatag önismerete sincs, holott a világhoz és a reáliákhoz csak a szilárd önismeret .révén lehet objektíve eljutni. Az elszemélytelenítő, sorsunkból, lényünkből bennünket kiforgató háború borzalmát és a „mesebeli Jánosok” értelmetlen halálát megrázó erejű képpel festi elénk, amelynek hatását csak fokozza, hogy vele együtt mi sem tudhatjuk, akit leír, egyáltalán magyar katona volt-e? „Percek múltak el, amíg ráeszméltem, hogy valójában egy ember holtteste fekszik előttem, mert a holttest az országúton nem volt már ember, hanem elmosódó, szélterülő, foiznytalan körvonalú folt, elnagyolt impresszionista festmény, amelyen a szemet, a szájat, a bajuszt, az orrot más-más színű foltok jelezték, az öv csatja, az egyenruha gombjai, mind-mind a helyükön voltak, ott, ahol a színét megőrzött, de szitává ritkult s az úttest felét beborító katonaköpeny két szárnya összeért. Ez a katona az országúton halt meg, a hadak útján.Talán ki sem hűlt még a teste, máris ráhömpölygött a harckocsik, ágyúk, autók, 'kamionok áradata, s addig nyomta, lapította, míg belepréselte az út havába, úgy, hogy egyetlen milliméterrel sem emelkedett ki belőle. A halott, aki megőrzi emberi formáját, még ha feje, végtagjai hiányoznak, ha kiloccsant az agyvale — ember. Ennek a halottnak embervoltára csak következtetni lehetett.” Az egyetemes háború és minden háborúk „ismeretlen .katonájának” sírja ez. Grandpierre, aki nagyszerű tanulmányban elemezte már 1946-ban a francia eg- zisztenciaJista regényt, ha magával az irányzattal nem akart is azonosulni, bizonyos momentumokban elfogadta annak újításait, és különösen nagy írói lehetőségeket érzett a kiélezett választások terének, a „határszituációknak” az ábrázolásában. Hogy a háború mennyire önelvűen teremti meg az ilyen helyzeteket, aligha kell bővebben fejtegetnünk, vannak éppen ezért olyan egzisztencialista írók, akik gyakran visszatérnek a háború, a forradalmak vagy a fegyveres harc ábrázolásához; André Malraux legjobb műveiben mindig ezt cselekszi. A Hullámtörők egyik epizódja alkalmat teremt az összehasonlításra, bár az írói megjelenítés itt tökéletesen realista elvű, híven a tel jes mű szelleméhez. Egy tábori csendőrőrmester érkezik Kiskunfélegyházára foglyával, akit kémkedéssel vádolnak. Az őrmester abban reménykedik, hogy a félegyházi hadtest vésztörvényszéke most már elintézi a dolgot, ő pedig folytathatja útját családjához a közeli Kiskuinmajsára, hiszen szaibadságlevele van, és tizennyolc hónapja nem volt otthon. A fogoly egyébként fiatal, vonzó arcú, tizennyolc éves fiú, szinte gyerek még. Most kezdődik a bonyodalom. A vésztörvényszék azt a döntést hozza, hogy az őrmesternek át kell kísérnie a foglyot Ceglédre a hadtesttörzshöz. Igen ám, csakhoigy Cegléd éppen az ellenkező irányban van, az őrmester családját pedig hajnalban már átviszik a Dunántúlra. Feleségét, három fiát csak akkor láthatja viszont, ha kijátszva az új parancsot, végez a fogollyal, és hazamegy Kiiskummajsára. Ezt megteheti, mert ketten lesznek csak, magukra maradnak a leszálló éjszakában — ő és a fegyvertelen áldozat. Egy magasabb, kifinomultabb erkölcsi érzék számára a konfliktus nem létezne: nem lehet kérdéses, hogy nem olthatom ki egy esetleg ártatlan ember 36
