Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Balázs Attila: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból

még hál’ isten állhattunk, attól alig egy kicsikével lejjebb, sehogy se tovább. Botrány lesz, gondoltuk, de nem: a másik falu ezermester félbolondja, akit erre az alkalomra kölcsönkértünk a jól bevált gyakorlat értelmében, egy hosszú kézifúróval tüstént a koporsón termett, s hogy az kéthelyütt hogy ment át az örök nyugalom ládáján, érte-e szegény apósom, akinek ugyan mindegy lehetett már akkor, Isten nyugosztalja, nem tudom, de nagyon gyorsan teljesen átment. Ma is emlékszem, ahogy ott áll ez a leleményes hülye a két vízsugár közt, győzedelmesen vigyorogva, döbbent tekinteteink előtt lassan belesüllyedve a gödörbe. A másik azért kirántotta, mielőtt derékig merült volna. Mindegy, így meglett a kívánt mélység. Aztán meg, amikor kezdtük dobálni rá azt a sarat, Istenem, Istenem, bocsássatok meg: mintha ráadásul le is szartuk volna. Hogy miért kell az embernek ilyen borzasztómód befejeznie? Mindennek tetejébe a víz már a következő nap teljesen elárasztotta a temetőt abból a temetőszéli patakból, ijesztő ösvényt képezve, melynek központjában ott kavargóit az összes fakereszt, akár a Sátán keverte kártyalapok. Amikor viszsahúzódott ez a Mi testünknek is túlnyomó részét képező szükséges Rossz, szinte találomra szurkáltuk a fejléceket vissza. Nagyanyának, kinek vállát sorvasztva: hangtalan sírás rázta, nem is volt szabad említeni a hajósi vízözönt, midőn már szebb napok virradtak. Bizony, mondom, a H20.)

Ide kívánkozik az a megjegyzés: nagyanyának úgymond csak részben volt igaza, amikor — az övéire gondolva — északi irányba mutatott, mert Krausz Gáspár szülei, ameddig az emlékezet terjed, erdélyi németek voltak. Hogy elődeik mikor telepedtek le azon a tájon, a felejtés homályába vész. Az azonban igaz, tehát kisebb-nagyobb pontossággal tudható, hogy Krausz Gáspár szülei „visszaköltöztek”. Amikor — az erdélyi krónika szerint is — „megindult a hegy. A ház pedig bent találta magát az erdőben.” Lehet, mindenek ellenére maradhattak volna, de a családfő másféle döntést hozott, miután egy keserűt köpött félre — egykori otthonuk romhalmazán bóklászva.

A legenda szerint nagy, vállas, markos, szőke, vörös képű, evangélikus legény volt ükapa, aki famegmunkáló hajlamait követve: a talicskakészítés mesterségét vitte tökélyre. Csinált kicsit, nagyot; könnyűt, nehezet, félnehezet; kívánság szerint: egy- vagy kétkerekűt; mintásat, illetve csak amolyan hétköznapi egyszerűét. Magas és alacsony fekvésűt; lassút és szinte sportosan gyorsat. Messze földön híres mester volt. Állítólag a bükk és a fenyő együttes felhasználásában, ördöngős kombinálásában mutatott fel ragyogó eredményeket. Olyan talicskái voltak, hogy azokat „szinte tolni se kellett”. Nem is ment rosszul az üzlet.

„Olyan nagy legény volt, de a hegyet nem tudta megállítani.”

Ükanyánk, Trudi pedig vékony csontjaival mégannyira se. Nagyanyánk nagyanyja törékeny kis csacska asszonyka volt, akinek — nagyapa szerint — „örökké csak azon járhatott az esze”. Honnan tudta ezt nagyapa? Talán a mi nagyanyink bosszantására találta ki, aki viszont — ezt egy másik beszélgetésből tudom — nagyapa orra előtt „korán bezárta a boltot”. Na, ez a Trudi kitűnő fonatos kalácsokat tudott sütni. Nagyanya sokáig megőrizte talizmánként az egyiknek a kövületét, mely az újabb időkben a mi konyhánk falát díszítette mindaddig, míg valamiféle fekete kis lepkék nem kezdtek el rajzani ki ravasz fonataiból, mire anya — Imre bátya tanácsára — egyszerűen kidobta. Ez után az esemény után még nagyon sokáig ilyen kis fekete lepkékre bukkantunk a leveseinkben, a reggeli kakaónkban, tejeskávéinkban — úgyhogy Őszi meg is utálta mindhármat. Egyre kevesebbet evett szegény, míg anya egyre nehezebben palástolta kétségbeesését. Őszi számára átmeneti javulásokat hoztak huza422