Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)
hánycsempész, s az öregasszonyban részvét moccant feléje, de az összeesküvés még csak ezután következett. A feldagadt arcú férfiak, akik ülni épp oly kevéssé tudtak már, mint állni megvesszőzött talpaikon, letérdeltek körben a cella közepén, összedugták a fejüket, és elhatározták, hogy véget vetnek ennek az egyoldalú mulatságnak, ameddig nem engedik ki őket, ők viszont nem eresztik a zárkába a déli harangszóval esedékessé váló pofozásra bizonyára pontosan megérkező csendőrt. „Na, meg is hallottuk a csizmakopogást a folyosón — mesélte vigyorogva a dohánycsempész —, hát gyerünk, oda az ajtóhoz, nyomtuk, majd beleszakadtunk, ide aztán be nem jössz, az anyád egyistenit! De az a kurva ajtó meg, hát az meg kifelé nyílott persze, alighogy eltolta a csendőr a reteszt, csak gurultunk eléje egymás hegyiben, majd a lábáról ütöttük le. Nem is kellett neki több, le a derékszíját, aztán nesztek az ebéd, az anyátok vérét, ha annyira tülekedtek érte.” Az öregasszonyt olyan eszelős gyűlölet fogta el, amint végignézett a dohánycsempészen, ezen a ronggyá vert alakon, aki azonkívül még három napja nem evett, és alig áll a lábán, mégis egyre ismételgeti a történetet, és vigyorog, mint a vett malac, amikor pedig azt utánozza, milyen megnyúlt arcú csodálkozással nézték egymást egy pillanatig, ők a folyosón végigvágódva, a csendőr meg odaföntről, hangosan felröhög, mintha moziban látta volna az egészet; olyan düh rándította össze az öregasszonyt ennek hallatán, hogy rikácsolni sem volt levegője hirtelen, csak tátogott és hadonászott, míg végül el nem veszítette az egyensúlyát, s el nem vágódott. Csak ezután jött meg a hangja, csak ott, a majdnem földig görbült erős szálú gazok sűrű szövedékén elnyúlva, rúgkapálva, inogva és hintázva tudta végre elüvölteni magát: „EZEKET NEM LEHET AGYONVERNI, ÉDES EGYETLEN KRISZTUSOM, EZEKET MÉG AGYONVERNI SE LEHET, MERT ELRÖHÖGIK AZT IS EZEK AZ ÁTKOZOTT, ISTENVERTE HÜLYÉK . . . MEG KELL VELÜK BOLONDULNI . . . MEG KELL VELÜK BOLONDULNI .. Elkészült a kenyérmorzsás galuska, a nagy, sikamlós tésztadarabokon paprikás, zsíros tejfölben pépessé ereszkedve, a tüzes vasplatnin összekapódott apró túrószemcsék köré rendeződve tapadt a kenyértörmelék. Az öregasszony újabb pohár tejföllel öntötte nyakon a fényesen izzadó, gőzölgő ételt, aztán félrehúzta a tűzhely szélére. Még nem kezdett az evéshez, leült, nézte a lábast. Hallotta, hogy odafönt is zörög az edény a petróleummal végigöntött konyha- asztalon. Hallotta, hogy még mindig esik az eső, hallotta, hogy a dohánycsempész dünnyögve dúdol, miközben játékos, cikornyás csuklómozdulatokkal szórja a bádogkanalakat a tányérok mellé, tudta, hogy a pádon ülő öregember teste átveszi lassanként a keringő ütemét, mert a tangóharmonika megnyikkant, s töredezett beszélgetésbe kezdett a fürgén csörömpölő evőeszközökkel. Észrevette a tűzhelye mellett, a stelázsin elhomályosodott falú üvegpohárban fehérlő páros műfogsort, és arra gondolt elégedetten, hogy az öregember megszenved ma is a vacsorájával, és azután nem lesz könnyű álma a rágatlanul elnyelt tésztával a gyomrában. A lábasban a zsír sercegése elhalkult, majd megszűnt, de az eső nem ritkult, nem csendesedett. A dohánycsempész kitalálta a forró, méregerős levest. Zörrent a babszalma a sarokban, a téglaégető feltápászkodott, nyújtózott, megfürdette arcát a hézagos tetőn becsorgó esőiében, aztán kalapját a tányérja mellé téve asztalhoz ült, az öregember mellé. A katona kópésan felemelte mutatóujját, csippentett a szeme sarkával, könnyű tánclépésben a babszalmacsomóhoz ment, pintes üveget húzott ki alóla, feldobta, elkapta, az asztal közepére állította, majd felnyúlt a levegőbe, mint egy mutatványra készülő bűvész, hátsó kerekénél megfogta a gerendáról függő biciklit, gyors mozdulattal megpördítette a dróton, s a másik kezével elkapta a leveseslábas fölött az öregember fején felejtett, és most 416
