Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Csengey Dénes: Tetőtér (elbeszélés)
CSENGEY DÉNES Tetőtér Abban az évben már nemcsak a romló tetőt verték a tavaszi záporok, az egymás társaságát elunt cserepek között a padlásig nyújtotta egy-egy szerencsésen irányzott szálát az eső. Az öregasszony, mint minden délután kettőtől négyig, hanyatt feküdt a díványon, s szemét a mennyezetre függesztve, a mennyezetnek arra a részletére, amelyen valami ismeretlen és ormótlan állat testébe kapaszkodott kutyát formáztak a mészréteg repedései, hosszan figyelt a neszre, melyet a nagy, nehéz cseppek ütöttek a padlást elborító vastag porba fúródva sorban, akár egy mennyei kivégzőosztag hangfogóval leadott lövései. „Az isten is oda szarik, ahol a nagyobb kupacot látja” — mondta ki azon a megemelt, recsegő monotóniában átkozódó hangon, amelyet utolsó, már magányosan telt évei sem tudtak elnémítani, lecsendesíteni benne. — „Még megadja, hogy túlélem ezt a nyomorult házat is, a fejemre szakad egyszer az egész, aztán mehetek sátorozni a temető mellé, mint a cigányok, akiket nem ereszt a tanács a belvárosba. Most már úgy néz ki valóban, hogy nem tudok időben megdögleni.” Az öregasszony nem félt a haláltól, hanem összeszorított állkapoccsal, sötéten és mozdulatlanul gyűlölte, mint az oldalába akaszkodott kutya a mennyezeten mocorgó ismeretlen és ormótlan állatot. Néha, amikor megszédült és megtántorodott a másfél méteres gazzal benőtt udvar dzsungelében kóborolva sántán, keservesen, de valami ígérkező zsákmányra leső feszült éberséggel, úgy érezte, hogy a halál felé billen, hogy hosszú, légszomjas zuhanás kezdődő ívében dől hanyatt, ölelkező odaadással ereszkedett meg ilyenkor a teste, s ahogy egész hosszában végigvágódott a földön, testét mintha nem is a fájdalom rándította volna össze, hanem az ismét elhibázott mozdulat vad dühe. A díványon sohasem tudott úgy elnyújtózni, elereszkedni, mint a hunyt szemű elzuhanások rövid pillanataiban, karbatett kézzel, mereven feküdt, lábait átvetette egymáson, elaszott combjai izzadtan összeszorultak, s ahogy hallgatta az eső finom neszezését, ideges kis rángások ugratták meg vállait a hímzett párnán. Az eső ezen a napon is hosszan, szűnni nem akarva esett, a kezdődő szürkület sem vetette végét a padlás porába fúródó kövér cseppek szinte észrevétlen, de folytonos sorozatának. A délutánban, melynek világossága a megtelő tómederben áradó víz mozgását utánozva felemelkedett a mennyezetig, s aztán egyszerre kilottyant a konyhából, lassú növésű, növényi lélegzetű nyugalmat árasztott szét ez a csendes tavaszi eső, ez az átkozott tavaszi eső, ez a kibírhatatlanul tartós tavaszi eső. Az öregasszony nem tudta eltanulni tőle ezt a nyugalmat, egész testében hirtelen mozdulatra feszülve figyelte a repedések mentén lassanként átázó mennyezetet, képzeletében már hideg sártenger dagadt és remegett fölötte a padláson, noha tisztán hallotta, hogy por issza még a vizet, s egy pillanatig világosan látta, hogy a nagy, szegetlen hátsó sonka, amely három éve, amióta ő medencecsontját törte, s nem tudja már megmászni a létrát, érintetlenül lóg a madzagon a keresztgerendáról, leszakad, szétloccsantja a sarat, áttöri a mennyezetet, és egy kosárnyi vakolattal, az ismeretlen és ormótlan állattal együtt odazuhan egyenest az ölébe. Az öregasszony nem rettent meg ettől a lehetségesként felmerült pillanattól, levegőbe markoló kezével nem a 412
